Véletlenül tértem haza dédapám erdélyi falujába

Amikor először hallottam Magyarbikal nevét, csak egy halványan ismerős szó volt egy megsárgult családi iratban. Egy hely, amelyről kevesen tudtak bármit is a családból – csak annyit, hogy „onnan jött a dédnagyapád.” Gyakran emlegettük őt, aki soha nem térhetett vissza a szülőfalujába, a történelem és az idő elzárta előle a hazatérést.

Egy őszi napon az erdélyi Bilea-tóhoz indultunk, de amikor a térképen megláttam Magyarbikal nevét, valami megmozdult bennem. Úgy döntöttünk, útba ejtjük. A kanyarok között egy keskeny út vezetett a faluba, az egyetlen út, amely összeköti Magyarbikalt a külvilággal.
Harangszó a hegyek között
Ahogy megérkeztünk, az idő mintha lassabban kezdett volna telni. A falu az Almás-patak völgyében terül el, évtizedekkel később most én álltam ugyanazon a földön, ahol minden elkezdődött.
A templom tornya már messziről hívogatott minket, itt, a falu közepén álltunk meg, ahol éppen a gondnok zárta a templom kapuját.
Szóba elegyedtünk, és lassan kiderült, hogy rokonság fűz össze minket, a vezetékneve megegyezett a dédnagyapáméval.
A faluban ez talán nem volt ritkaság, de számomra egy pillanatra megállt a világ. Beinvitált a templomba, a fehér falak alatt sétálva egyszerre éreztem az idő súlyát és az otthon melegét. A mennyezet kazettáin és a padok között ott volt a múlt illata.
A kör bezárul
A gondnok felajánlotta, hogy elvisz a rokonaimhoz. A falu utcái csendesek voltak, csak néha zörrent meg a kavics az autó kereke alatt. Egy ház előtt megálltunk, és egy idős asszony lépett ki a kapun. Amikor meghallotta a rég ismert nevet, a meglepetéstől egy pillanatra elnémult, majd a karomba kapaszkodott, mintha egy emléket tartana.
Az asztalra friss kenyér, sajt és egy üveg illatos must került. Meséltek, és a történetek száz évet hidaltak át – mintha a múlt egy délutánra visszatért volna. Megmutatták a kertet, ahol pár hete mosták a szőlőt, a csűrt, ahol a bor lassan erjedt, és a szemközti domboldalt, ahol a szüret zajlott. A levegőben a föld illata keveredett a mustéval – a történelem szaga volt ez, egyszerre távoli és ismerős.





Ott, a konyha melegében ülve éreztem, hogy valami láthatatlan kör bezárul. Kérték, hogy hívjam fel a nagymamámat. Amikor elmondtam neki, hol vagyok, hosszú csend lett a vonal túlsó végén, csak a halk zúgás hallatszott, majd halkan, szinte suttogva mondta:
„Akkor megérkeztetek”.
Késő délután, amikor elbúcsúztunk, már aranyszínben fürdött a falu. Visszaültünk az autóba, és még aznap továbbindultunk a Bilea-tóhoz. Az út egyre kanyargósabb lett, ahogy a hegyek közé kapaszkodtunk. Ahogy a szerpentineken haladtunk, a hegyek fölött lassan leszállt az alkony.
A gondolataim visszatértek a faluba, a templom fehér falaihoz, a patak csobogásához a templomnál, a néni kezéhez, ami az enyémet fogta. Magyarbikal mögöttem maradt, de valamit magammal vittem onnan – egy darabot a múltból, ami addig hiányzott.
Írta: Soós-Szakáll Anetta































































































































































































