Így rettegtek a múltban a bicikliktől

A vasúttal érkezett az is, hogy a hatalmas sebességű száguldást az emberi szervezet nem képes elviselni és szétszakad, az elektromos világítással érkezett az idegkimerülés, a látásromlás vagy a terméketlenség veszélye. A távíró, majd a telefon idegrendszeri károsodást, hallásproblémákat, vagy épp elektromos mérgezést okozott – a korabeli félelmek szerint. A rádióhullámokhoz is idegkimerülést, alvászavart, illetve agyi túlingerlést kötöttek a rádiózás hajnalán. Ma már mindezekről jól tudjuk, hogy pusztán az újtól, az ismeretlentől való félelem testesült meg bennük, és ha egy picit belegondolunk, azonnal tudnánk sorolni a modern megfelelőiket is.

Új-zélandi kutatók elemezték a jelenséget a biciklis arc elképzelésén keresztül. A 19. század végén számos újságcikk figyelmeztette arra az embereket, főként a hölgyeket, hogy a kerékpározástól eltorzul az arcuk, idegkimerüléshez vagy épp torz testalkathoz vezet ez az új közlekedési divat. Új-Zélandon 1895-1897. között tetőzött e hisztéria, majd ezt követően fokozatosan csökkent az érdeklődés a téma iránt.

A korabeli orvosi jelentések és sajtóbeszámolók szerint a bicikliző nők arcára állandó, feszült grimasz ült ki a folyamatos egyensúlyozás miatt – ezt nevezték biciklis arcnak. Ez az erőltetett arckifejezés állítólag idegkimerüléshez, állandósult arctorzuláshoz, sőt férfias vonások kialakulásához vezet. Egyes orvosok még tovább mentek: a kerékpározás veszélyeztette volna a női termékenységet, az anyaságra való alkalmasságot is.

A vádak között szerepelt a medence károsodása, nehéz szülés, sőt a magzati fejlődési rendellenességek kockázata is. A lábszár- és combizmok túlzott fejlettsége pedig nem illett a viktoriánus kor nőideáljához.

A biciklis arcon túl további maradandó testi károsodást is jósoltak egyes orvosok: biciklis púp (a kormányra görnyedő testtartás állandósulása), biciklis szív (szívpanaszok), biciklis torok (a hidegben kerékpározástól), és így tovább. Persze ezekre semmiféle bizonyíték nem volt – az például sokak számára világos volt, hogy a biciklis arc ugyanolyan, mint amit az erőteljes izommunkával járó mozgás során bárki vág, és a megerőltetés után rögtön elmúlik.

Nem utolsó sorban a női szabadság volt a fenyegető abban, ha egy hölgy két kerékre pattant. Az volt a probléma, hogy a nők ezt egyáltalában megtehették, kísérők, felügyelet nélkül elmehettek akár nagyobb távolságokra is. Attól is tartottak, hogy a biciklizés, a mozgás, a rázkódás a hölgyek számára szexuális izgalommal jár együtt (ezt egyébként korábban a vonatozás kapcsán is így gondolták a viktoriánus kor „szakértői”).

Azonban ezekkel a légből kapott elképzelésekkel távolról sem értettek egyet a kor orvosai, csak egy szűk, ám nagy hangú kisebbség elképzelései voltak. A helyzet hajszálpontosan ugyanaz volt, mint amit ma a közösségi médiában nagy hanggal terjesztett áltudományos elképzelések képviselnek. A 19. század végi szenzációhajhász újságcikkek végezték azt a „feladatot”, amit ma az influenszerek, a közösségi média véleményvezérei, vagy az áltudományokból nyerészkedők végeznek.

A szerzők rámutatnak, hogy a szenzációs, félelmet keltő állítások gyorsabban terjednek, mint a higgadt, statisztikákkal alátámasztott elemzések. A biciklis arc modern megfelelői lehetnek azok a technikai eredetűnek vált panaszok, amelyek a Wi-Fit, az 5G-t vagy a szélerőművek infrahangját okolják meghatározhatatlan tünetekért.

Voltak viszont jogos félelmek is, például a nagy első kerékkel felszerelt biciklik magasan és elöl elhelyezkedő súlypontja igazán veszélyes volt. Ezeket „özvegycsinálónak” is nevezték, nem ok nélkül, mivel gyakoriak voltak a súlyos balesetek vele. A kerékpáros hirtelen fékezésnél vagy akadálynak ütközéskor könnyedén átesett a kormányon, fejjel előre bukott és ért talajt, ami igen súlyos sérülésekhez vezetett. Nehezebb volt irányítani, mivel közvetlenül a nagy kereket, annak tengelyére szerelt pedált hajtotta a biciklista (nem volt láncos átvitel).

A mai szemmel nézve vicces elképzelések azonban figyelmeztetések is lehetnek: maradjunk kritikusak, és gondolkodjunk józanul és próbáljunk a tudományosan bizonyított hatásokat elhinni csak. Van valódi probléma is bőven, amivel törődhetnénk. Néhány évtized múlva a mi mai tévhiteinken fognak nevetni utódaink, ahogy ma mi nevetünk a biciklis arc elképzelésén.