Gránát ütötte résen süt be a nap az iskolába: fotóriport az afgán–pakisztáni határról

„Nincs különösebb oka a harcoknak, néha átlőnek, mi meg visszalövünk” – mondta Ibrahim, a Kunar tartománybeli határfalu rendőrparancsnoka, miközben az udvaron állva a Pakisztánt Afganisztántól elválasztó hegyláncokat mutatta.

Ibrahim 18 évesen fogott először fegyvert: harcolt a szovjetek, majd később az amerikaiak ellen, most pedig a pakisztáni hadsereggel áll szemben. Amikor arról kérdeztem, melyik háború volt a könnyebb, hosszú szünet után csak ennyit felelt:

Nincs olyan, hogy könnyű háború. Mindegyik borzalmas volt.

Az afgán–pakisztáni határvonalat alkotó Durand-vonalat 1893-ban jelölték ki a Brit India és az akkori Afgán Emirátus között. A nagyhatalmi érdekek alapján meghúzott határ kettévágta az itt élő pastu közösségeket, így ugyanahhoz a népcsoporthoz tartozó emberek kerültek a határ két oldalára.

A térségben az elmúlt években egyre súlyosabbá váltak a konfliktusok, 2026 elején pedig ismét komoly harcok törtek ki. A határ mentén tüzérségi összecsapások zajlottak, és bár Afganisztán és Pakisztán hivatalosan nem áll háborúban egymással, mégis hetente újulnak ki a határ menti harcok, a pakisztáni hadsereg pedig afgán nagyvárosokra mér légicsapásokat.

12 fotó

Az utolsó ellenőrzőpont Kunar előtt

Kabult elhagyva majdnem egy napig utaztunk a pakisztáni határ felé. Útközben többször autót váltottunk, a kamerákat gondosan eldugtam. A helyi afgán viseletben utaztam, így az ellenőrzőpontokon azt hitték, hogy helyi vagyok, legtöbbször csak továbbintettek minket.

Kunar előtt azonban az egyik katona megállított minket, idegesen mutogatott rám, majd kiparancsolt az autóból. Nem értettem, miről beszélnek, de abból, ahogy fejcsóválva nézegette az irataimat, sejtettem, hogy valami nincs rendben.

A tolmácsom elmondta, hogy a katona hamisnak vélte a minisztériumi engedélyemet, nem hitte el, hogy külföldi vagyok, a vonásaim alapján egy helyi kisebbségnek (hazara) hitt, akiket a tálibok rendkívül bizalmatlanul kezelnek. A helyzetet végül a tolmácsom oldotta meg: telefonján megmutatta annak a tálib vezetőnek a fényképét, aki az engedélyt kiállította, majd közölte az őrrel, hogy ha nem enged tovább minket, akkor el fogja mondani ennek az elöljárónak, hogyan bánt velünk. A katona ezen a ponton inkább intett, hogy tűnjünk a szeme elől.

7 fotó

Háború a Kunar völgyében

Miután bejutottunk Kunarba, bejelentkeztünk a környék tálib vezetésénél, amely felajánlotta, hogy szabad utat kapunk a határig. Másnap a hadsereg egyik Toyota pickupjában zötykölődtünk a Csitral-folyó – vagyis az afganisztáni Kunar-folyó – mentén a nehezen járható földúton.

A határhoz közeledve egyre sűrűbbé váltak a katonai ellenőrzőpontok. Egy tálib elöljáróval és az autó platóján néhány fegyveressel utaztunk, így többnyire akadálytalanul továbbengedtek minket.

Az út mentén fehér UNICEF-es sátrakból kialakított menekülttábornál álltunk meg. A sátrak között a gyerekek épp fociztak, a tanítótól megtudtuk, hogy nagyjából 300 gyerek lehetett itt, akik a harcok elől menekültek el. Elmondása szerint azok a családok sem voltak biztonságban, akik a pakisztáni oldalon laktak, ugyanis a harcok elmérgesedésével a pakisztáni hatóságok módszeresen zaklatták a pakisztáni oldalon élő afgán lakosságú falvakat, és erőszakkal üldöztek el embereket az otthonaikból.

A határt a hegyek gerincén végighúzódó, több méter magas dupla kerítés jelezte – olyan sok szögesdróttal, hogy ránézésre elment az ember kedve attól, hogy megpróbáljon átmászni rajta. Amikor egy lebombázott épület mellett haladtunk el, kicsit kényelmetlenül éreztem magam, hogy a golyóálló mellényem a szálláson maradt. Megkérdeztem, hogy nem fognak-e lelőni a másik oldalról, de a katonák csak legyintettek, hogy most pár hete már nem tüzeltek, de ha mégis ránk lőnek, azt úgyis észrevesszük.

A határ tövében feküdt Barikot, egy kisebb afgán falu. Az épületek falain mindenütt a harcok nyomai látszottak. A falu főutcáján Mohamed fogadott fehér köpenyben, ő volt a környék egyetlen orvosa.

A kórház vaskapuján a repeszek öklömnyi lyukakat vágtak, szinte az egész udvar látható volt a réseken át. A robbanások keretestül tépték ki a kórtermek ablakait, a falak sok helyen megrepedtek, a felszerelések szerteszét hevertek. A támadások előtt a betegeket evakuálták, egyedül Mohamed maradt a kórházban. Azt mondta, neki itt van dolga, nem mehet akkor sem, ha lőnek, az embereket el kell látnia.

A támadások nem kíméltek senkit. A falu iskolájába belépve érezni lehetett a sivárságot, amely a korábbi gyerekzsivajtól pezsgő életet váltotta fel. A táblán még ott voltak a krétával írt jegyzetek, a polcokon a vallásos könyvek, de a folyosók üresek voltak.

A tanteremben viszont világos volt, de nem azért, mert égtek volna a lámpák. Az épület tetőszerkezetét átszakító gránát kétméteres lyukat ütött a plafonon, amelyen akadálytalanul szűrődött be a napfény.

Éjszaka az egyik helyi lakosnál pihentünk meg, aki meghívott minket vacsorára a tartomány kormányzójával együtt. Az erkélyen a sötétben üldögélve a völgy csendes volt, csak az előttem ülő katonák körvonalát láttam, ahogy egykedvűen beszélgettek, amíg a fegyverük az ölükben pihent. A völgyben teljes sötétség uralkodott, az egyedüli fényforrást a hegyek tetején végighúzódó, a pakisztáni hadsereg által telepített határfények jelentették.

13 fotó

Kalasnyikov és pakisztáni szuvenír

Másnap egy kis falut (Naveh) látogattunk meg, amely Barikothoz hasonlóan közvetlenül a határ lábánál fekszik. A táj nyugalmat árasztott magából, az úton egy kecskepásztor mellett sétáltunk el, köszöntünk neki, mire ő barátságosan visszaintett. Érdemes volt a lábunk elé nézni, mivel mindenfelé félig eltemetett homokzsákok, szögesdrótfoszlányok lógtak ki a földből.

A falu egyszerű házait fából, vályogtéglából és az elmúlt évtizedek háborúiból itt maradt lerombolt katonai védművekből építették. Nincsenek közművek, nincs világítás, viszont minden otthonban van legalább egy Kalasnyikov-gépkarabély. Errefelé ez olyan természetes, mint máshol egy családi kép a falon.

A gyerekek nevetve szaladgáltak a házak és a kecskék között. Az egyik kisfiú büszkén mutatta a ház körül összeszedett gránátszilánkokat, vagy ahogy a helyiek hívták, a pakisztáni szuveníreket. A borotvaéles fémdaraboknál azonban sokkal veszélyesebbek voltak a kunyhók döngölt padlójába fúródott, fel nem robbant tüzérségi gránátok, melyeket a gyerekek a családfővel együtt ástak ki.

A falu a völgyben fekszik, teljesen védtelen a támadásokkal szemben. Az embereknek itt nincs hova menekülniük, így egy kisebb üreget ástak az agyagos földbe a ház alá óvóhely céljából. A rögtönzött menedékben két-három ember fér el guggolva, azonban nem volt megerősítve, ezért támadás esetén nehéz volt eldönteni, mitől féljen jobban az ember, a gránátrepeszektől vagy attól, hogy a robbanások miatt rájuk szakad az óvóhely.

A kérdésemre, nem félnek-e a következő támadástól, csak vállat vontak:

Ha megint lerombolják az otthonunkat, akkor újraépítjük. Itt így mennek a dolgok.

7 fotó

Egy vékony, süvítő hang, amely mindent megváltoztatott

Reggel továbbindultunk a határ mentén a tartományi főváros, Aszadábád felé. A határ menti települést rakétatámadás érte a harcok során.

Egy egyszerű ház udvarán találkoztunk Ahmaddal, a helyi gazdával, aki a tüzérségi támadás pillanatára emlékezett vissza. A ház melletti földön dolgozott, amikor egy vékony, süvítő hang törte meg a csendet. Mielőtt felfoghatta volna, mi történik, hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Kérte, hogy készítsek róla egy fényképet, ahogy a szobában áll. Azt mondta, a felesége utoljára itt aludt a földön, amikor az udvaron becsapódó rakéta repeszei az ablakon át a szobába hatoltak.

Két utcával távolabb lakott Musztafa. Az idős falubeli a rakétacsapásban két fiát veszítette el. Amikor beszélgettünk, a kezébe vette szinte babakorú unokáját, aki a világról még mit sem tudva, mosolyogva nézett rám. Én is mosolyogtam volna, ha nem láttam volna a mély sebet a szeme alatt. Egy repesz végigtépte az arcát és kis híján megvakította.

A házat ki lehet javítani, de a halottakat nem lehet visszahozni

– mondta Musztafa csendesen.

Aszadábádból visszafelé az egyik ellenőrzőpontnál a tálib katonák teával és friss sárgadinnyével kínáltak minket egy híd árnyékában. Amikor az ebédnél intettem az egyik katonának, hogy a nyomás alatt lévő kukta felnyitása veszélyes lehet, nevetve csak annyit felelt: „Nem fog felrobbanni, de ha Afganisztánban jársz, a robbanásokhoz amúgy is érdemes hozzászoknod.”

Először úgy gondoltam, hogy viccelnek, de aztán megmutatták az ebéd készítéséhez használt nagyméretű műanyag palackokat. Az amerikaiak ellen ilyenekből készítettek bombákat.

7 fotó

A határ árnyékában járva

Az afgán–pakisztáni határvidéken nehéz a lebombázott házak között megtalálni az igazságot. Nem tudni, hogy ki kezdte valójában a harcokat, és azt sem, hogy ki fogja őket befejezni – vagy hogy valaha befejeződnek-e egyáltalán.

Az emberek már megszokták, hogy reggelente az állatokat hajtják ki legelni, éjjel pedig úgy fekszenek le aludni, hogy nem tudják, a hajnali napsütésre ébrednek, vagy az otthonukba becsapódó gránátokra. Ennek ellenére nem panaszkodtak. A halottakat eltemették, a házakat újra felépítették. Itt így mennek a dolgok.

Szabó Gergely korábbi, a mianmari polgárháborút bemutató fotóriportja itt érhető el.

Legyél Te is előfizetőnk!Tetszik a National Geographic online tartalma? A nyomtatott magazinban további, máshol nem elérhető történeteket és fotókat találsz. Aktuális előfizetési akciónkról itt tájékozódhatsz.