Képes mindenre

Írta: Hiver’t-Klokner Zsuzsanna
Fényképezte: Sárosi Zoltán

Mióta gyűjt fotókat?

A gimnáziumban kezdtem el Szepessy Ákos osztálytársammal és barátommal, akivel részben máig együtt csináljuk a Fortepant. Sokáig csak gyűltek a fotók, nem volt mögöttük tudatosság, elképzelés.

Ön Miben más, mint az átlagos gyűjtő?

A gyűjtés és a megosztás két különböző hozzáállás. A gyűjtők zöme nem szeretné megosztani másokkal a gyűjteményét. A gyűjtés magányos dolog. A fotó olyan médium, amelyet könnyű gyűjteni és megosztani, ellentétben, mondjuk, a porcelánnippel.

A nipp azért más: a fotók fiókban, albumban gyűlnek…

Még ennél is nehezebb a helyzetünk, mert jórészt negatívot gyűjtünk, az meg nem mutogatható műfaj. De engem a képek érdekeltek. A kép a múlt primer lenyomata. Akkor, az 1980-as években az ötvenhatos forradalomról szerettem volna többet tudni. A könyvek szavakkal leírták, hogy mi történt, de nekem ez megfoghatatlan volt. Szinte nem is hittem, hogy tényleg megtörtént, hogy százezrek vettek részt benne. Hajtott a kíváncsiság, ám hamar rájöttem, hogy ötvenhatos képeket nem lehet elhatározásból gyűjteni – úgy, hogy az ember lomtalanításokra jár, és majd tömérdek képet talál. Különösen nem a Kádár-korszakban.

Így kezdte? Lomtalanításokra járt?

Igen, és hazavittem minden fotót, főként a negatívokat. Kiderült, hogy a régiek milyen sokfelé jártak, milyen sokféle témát lefotóztak a borzalmaktól a természet szépségén át a történelmi eseményekig. Az évek során kialakult egy társaság; eljártak lomizni, és tudták, hogy én fizetek a fotókért. Sok ezer papírképet, negatívot, albumot vásároltam így.

Mi volt a legjobb a lomizásban?

Hogy véletlenül bukkant kincsre az ember. Például olyan megszállottra, aki csakis tűzijátékokat vagy utcai plakátokat fotózott. Nemrég egy biológus hagyatékát dolgoztuk fel, benne több száz kaktuszfotóval.

Hogyan jött az ötlet, hogy tágítsa a gyűjtés körét?

Egészében is elkezdett érdekelni, mit fotóztak itt, Magyarországon az emberek, és mit csináltak a képeikkel. Magam is laboráltam odahaza, az analóg nagyítás minden barkácsjellege ellenére mesés volt. A fény odavarázsolta a papírra a mosolyt, a női szoknyát, a hidat.

A megosztás gondolata mikor merült fel?

1987-ben kezdtük a gyűjtést, és 2010 körül Ákossal éreztük: kellene egy webes archívum. A fotó átadására, valós megosztására tökéletes terep az internet. Először minden kockát be akartam szkennelni. Két hét után kiderült: nem működik a dolog, nincs értelme mindent megőrizni. A válogatás után megmaradt ötezer képből már sejteni lehetett, mi rajzolódik ki a 20. századról egy ilyen privát gyűjtemény alapján – mármint a kilencvenes évekig, mert csak addig gyűjtünk.

A digitalizálással megváltozott minden?

Először azt hittük, hogy a digitalizálással lezárul a gyűjtőmunka. Holott éppen ez nyitott új szakaszt. Alig pár hete működött az oldal, amikor fotóval teli bőrönddel kezdtek jönni hozzánk az emberek. Van, aki azt mondja, eddig senkinek sem akarta odaadni a családi fotóit, de a Fortepanon szívesen viszontlátná. Ez nagyon jólesik.

És mi van, ha technikailag nem megfelelő az anyag?

Akkor meccsezünk. Az ember a maga családját egészen más szemmel nézi a képeken, mint a külső szemlélő. Minket viszont nem vezérelnek privát szempontok. Nálunk a bekerülés nem érdemi, hanem esztétikai vagy tárgyi kérdés.

Nem lehetett két fillér az archívum elindítása…

Ez nem annyira költséges dolog. Idén 300 ezer forintot sikerült szereznünk adományokból. Ha a saját munkánkat nem számoljuk is, a digitalizálás mindenképpen sokba kerül – most is kell vásárolnunk egy állványt meg egy kamerát 750 ezer forintért.

Külső forrásokra nem támaszkodnak?

Közpénzt elvből nem fogadunk el. De nemrég megkeresett az Iowai Egyetem kulturális antropológia professzora, hogy meg szeretné őrizni a hétköznapi Iowa múltját, és ehhez át szeretné venni a modellünket. A Fortepant példaként megmutatva nyerte meg az egyetem vezetését, karácsonykor indul a honlapjuk: Fortepan.Iowa. Azt írta, fizetnének a koncepcióért. Szabadkoztunk, hogy a Fortepan szabad felhasználású archívum, nem kell fizetni érte, és nincs alapítványunk, egyesületünk. Végül az iowaiak kijelentették: mindenből, ami befolyik hozzájuk, tíz százalékkal szeretnének minket támogatni, és kaptunk tőlük ötezer dollárt, az állványt és kamerát abból tudjuk megvenni.

Melyik képi téma értékesebb a Fortepan szempontjából: az ember, a tárgy vagy a helyszín?

Ez is, az is. Ám ember nélkül nincs értelme az egésznek.

Napjaink majdhogynem kényszeres kattintgatása hogyan vethető össze a régebbi korok fotózásával?

Régen talán jobban komponáltak. Ma mindenkinek van fényképezőgépe, és a digitális világban már nem kerül pénzbe minden kocka. Minőség tekintetében nem látok változást: régen is sok rossz kép készült. Főleg a hatvanas évektől nőtt a turistafotók száma. A gépek olcsóbbak lettek, egyszerűbbek, fotózni többé nem volt férfikiváltság.

A férfiak másképp, mást fotóztak, mint a nők?

A Fortepanon látható képek jó részét férfiak készítették, emiatt talán kicsit racionálisabb az összkép. Több a férfiakhoz köthető téma, például a háború, a forradalom, és több a technika, mondjuk a mozdony meg a híd. A nők főleg alanyként, múzsaként kerültek a képekre.

Hogyan válogat?

Egy személyben, impulzívan, elsőre. Kellő gyakorlattal első pillantásra eldönthető, melyik kép fontos. A technikai szempontból rosszakat kiszórom, ami a tartalmat illeti, tág az elbírálás köre.

Tudható, kik szerepelnek a régi képeken?

Már azt sem mindig lehet kideríteni, hogy ki fotózott, hát még hogy kik szerepelnek a képeken! De még ha tudhatók is az adatok, akkor sem mindig publikusak. A negatívot dobják ki először, mert nem lehet látni, kit ábrázol. A papírkép tovább megmarad a családi archívumban, még akkor is, ha már senki nem tudja, kik szerepelnek rajta.

Mire keresnek rá leginkább a Fortepanon?

Elsőként általában a születési helyükre. Meg a húszéves koruk előtti helyszínekre.  Szeretnék látni, a bennük élő gyermekkori kép összeilleszthető-e a valósággal. Pedig sokszor nem. Az emlékezet csalóka.

Mi a módszere, hogyan kutat?

A legtöbb időt azzal töltöm, hogy válaszolok az olvasók kérdéseire, elmegyek Hatvanba, Szombathelyre, máshova, és megnézem a padláson talált anyagokat, becsomagolom, elhozom vonattal, és feldolgozom.

A szomszéd országokban mennyire nézik a Fortepant?

Magyarországon vagyunk a legnépszerűbbek. Minket az néz, akinek magyar identitása van, többek közt a felvidékiek, az erdélyi, torontói, ausztrál magyarok. Ha beírja a Google-keresőbe, hogy „archív fotó”, mi vagyunk az első találat.

Mit kap cserébe a sok munkáért?

Például azt, hogy Rakovszky Zsuzsát megihletik a képeink, verset ír róluk. Az minden vágyam, hogy az arra érdemes képek ne egy lomtalanításban végezzék, hogy kaphassanak második életet.

Az interjú a National Geographic magazin 2015. januári számában jelent meg.