Mancs és társai

Írta: Horváth Árpád
Fényképezte: Sárosi Zoltán

Hogyan lett kutyás mentő?

Egész gyermekkoromat kutyák között töltöttem. Szó szerint kutya tanított járni, a szőrébe kapaszkodva tettem meg az első lépéseket. Mint Maugli a farkasokkal, úgy nőttem össze a kutyánkkal. Lassanként megismertem a kutyák képességeit, megtanultam irányítani őket. Később kutyás sporttal foglalkoztam, onnan már csak egy lépés volt kipróbálni, hogyan lehet hasznosítani a kutyákban rejlő lehetőségeket. Először személykereséssel foglalkoztunk, aztán jöttek hozzánk búvárok, alpinisták és más szakemberek is – merthogy sokszor nem elég megtalálni valakit, különleges technikákra is szükség lehet ahhoz, hogy az illetőt azután biztonságba tudjuk helyezni. Így állt végül össze speciális mentőcsapatunk.

Mitől speciális az önök csoportja?

Attól, hogy a különleges technikát igénylő feladatokhoz minden szükséges tudás és felszerelés rendelkezésünkre áll. Szakértelmével csapatunk minden tagja támogatja, kiegészíti a másik munkáját. Jómagam sem csak a kutyás keresésben, mentésben vagyok járatos. Kitanultam az alpin technikát, ám ha a szükség úgy hozza, búvármunkát is tudok végezni, vagy újraélesztem, szakszerű elsősegélyben részesítem a rászorulót. Kevesen vagyunk, de tudásunk és rengeteg tapasztalatunk révén sokféle helyzetben megálljuk a helyünket.

Ha hívják, jószerével azonnal indul. Merre járt már a világban?

Eddig huszonnyolc országban dolgoztam. Szerencsére már kevesebb az olyan vészhelyzet, amelynek megoldására a helyi erők nem elegendők. Szinte az összes környező államban jártam, de eljutottunk távoli vidékekre is, Közép- és Dél-Amerikától Indiáig, Tajvantól Algériáig és Oroszországig. Általában természeti katasztrófák után segítünk: földrengés, sár- és hólavina, árvíz, cunami – ezek a leggyakoribbak. Nem csak túlélők, áldozatok után kutatunk; a segélyszállítmányok célba juttatásában, az egészségügyi ellátásban is részt veszünk.

Itthon milyen esetekben hívják önöket a leggyakrabban?

Nem ritka az olyan év, amikor százhúsz-százötven riasztás fut be hozzánk. Legtöbbször eltűnt személyek – illetve, sajnos, igen gyakran holttestek – felkutatásában segítünk, de kútba esett kutyát, árvízben fán rekedt macskát is mentettünk már. Most is dolgozik a csoportunk, egy fiatalembert keresünk, aki szórakozni ment a barátaival, és azóta nyoma veszett. Bekapcsolódunk a kutatásba, nemsokára több másik mentőcsapattal együttműködve nagy területen, földön, vízen, levegőben folytatjuk a munkát egészen addig, amíg az illető elő nem kerül.

A fotózásra is egyik négylábú társával érkezett. IQ szintén mentőkutya?

Igen, ő kétéves, golden retriever. Gyakran járunk vele óvodákba, idősek otthonába is, mert amellett, hogy képzett keresőkutya, IQ kiváló terápiás, kedélyjavító eb. A mentések során adódnak olyan helyzetek, amikor szívesebben dolgozunk vele, mint német juhászkutyákkal. Ha gyermeket vagy idős embert kell felkutatni, akkor IQ a legjobb választás, mert tőle kevésbé ijednek meg, tartanak a keresett személyek, amikor rájuk talál.

Mitől olyan kiválóak a Spider csoport mentőkutyái, hogy világszerte hallani róluk?

Elsősorban attól, hogy rengeteget dolgoznak valóságos helyzetekben, éles mentésekben. A mi csoportunkban a fiatal kutyák először idősebbek mellett dolgoznak, sok mindent tőlük lesnek el, és közben hozzászokhatnak azokhoz a szituációkhoz, amelyekben később majd önállóan is helyt kell állniuk.

Mancs miben volt különleges?

Először is tudni kell, hogy a földrengést követő mentésben egy kutya – nem kutya. Mancs mellett egy airedale terrier, Viking is dolgozott az ilyen helyzetekben; az élő személyeket nagyon profi módon kutatta fel, a halottakat viszont nem jelezte. Mancs és Viking azért tudták remekül kiegészíteni egymást, mert ha Viking élőt jelzett, Mancs segítségével ellenőrizhettük a jelzéseit. Mancs ugyanakkor rendelkezett azzal a rendkívüli adottsággal, hogy élőt és holtat egyaránt méteres pontossággal jelzett. Nagyon sok túlélőt talált az évek során, és közben óriási rutinra tett szert. Azt a török kislányt, aki világhírűvé tette, akit 1999-ben, az izmiti földrengés után fölkutatott, a többi mentőkutya azért nem jelezte, mert a romok alatt rekedt lányka akkor már 82 órája a nagyanyja holtteste alatt feküdt. A magyar csapat tagjaként Mancs volt az egyetlen, aki megérezte. Így menekült meg a kislány, pedig már minden reményt feladtak, már jöttek a romeltakarító gépek. Egy teszt során kiderült, hogy Mancs a víz alatt fekvő holttestet is jelzi. Ez szintén egészen kivételes, egyedi adottsága volt.

Lett végül is utódja Mancsnak?

Igen, lett, anyai ágon továbbvittük a vérvonalát. Ma két-három kutyánk együtt tudja mindazt, amit egyedül ő tudott. Van olyan német juhászunk, aki majdnem mindenre képes, mint Mancs, a víz alatt fekvő holttestet is jelzi például – de olyan kutya, mint Mancs, biztosan nem lesz még egy.

Mennyi ideig tart egy mentőkutya kiképzése?

Négy hónapos korukban kezdünk foglalkozni velük. Mivel ezeknek a kutyáknak mindenféle létező járművön rengeteget kell utazniuk, az első feladat, hogy ehhez hozzászoktassuk őket. Azután a fegyelmi kiképzés következik: meg kell szokniuk, hogy romokon, veszélyes, ingatag terepen is higgadtan, biztonságosan közlekedjenek. Együtt élnek, együtt dolgoznak a tapasztalt idősebbekkel, sok mindent tőlük lesnek el. Később, amikor már-már felnőtt kutyák, megkezdődik a speciális munka.

Mi volt eddig a legveszélyesebb mentésük?

Sok meredek helyzetben volt már részünk. Előfordult, hogy kényszerleszállást hajtott végre velünk a repülőgép, máskor romok omlottak ránk. Talán a legemlékezetesebb az a tajvani mentés, amikor a földrengésben megsérült tizenhárom emeletes ház mélygarázsában kutyával kerestünk túlélőket. Az épület egyre jobban megdőlt, a japán mérnökök folyamatosan jelezték nekünk rádión, mennyire veszélyes a helyzet. Aztán egyszer csak jött egy utórengés, a ház egy szempillantás alatt összeomlott. Szerencsénk volt, mert a másik irányba dőlt, nem arra, ahol mi kutattunk, így megúsztuk. Mire kikecmeregtünk a romok alól a túlélőkkel meg a többi mentővel, fent már meggyújtották az első füstölőket az emlékünkre… Ilyenkor az ember megkérdi magától, miért vállalja. Szerencsére olyan gyorsan jön a következő feladat, hogy nem marad idő töprengeni.

Akkor én is megkérdezem: miért vállalja?

Minket annak idején arra neveltek, hogy segítsünk másokon. És inkább mi segítsünk, mint hogy rajtunk kelljen segíteni. A minap megtaláltunk a hegyekben egy eltévedt, kilencvenkét éves nénit. Amikor épen-egészségesen visszajuttattuk a családjához, azt mondta nekünk: olyan kedvesek vagyunk, hogy a jövő héten is el fog tűnni, jöjjünk el hozzá máskor is – hát, ezek a pillanatok nagyon mély nyomot hagynak az emberben…

Az interjú a National Geographic magazin 2014. júniusi számában jelent meg.