Szárnyas gladiátorok

Írta: Iván Viktória
Fényképezte: Stiller Ákos

Esett szó az egyetemen áramütött, mérgezett madarakról?

Nem, az oktatásban csak a csirke szerepelt. A Hortobágyi Állami Gazdaságban a libaágazathoz kerültem, kidolgoztam a módját, hogyan lehet ötezer libát két óra alatt beoltani. A pénzt, amit ezzel kerestem, később a madárkórház működtetésére fordítottam.

Mi volt eddig a legérdekesebb esete?

Egy sas; két héttel azután került hozzánk, hogy áramütés érte. Dupla törése volt, minden orvos amputálta volna a szárnyát, a félszárnyú madarat pedig a nemzetközi gyakorlat szerint el kell altatni. Valójában viszont az ilyen esetek fele kezelhető: összeraktam a sas szárnyát, az elhalt részre kalcifikálódott kötőszövet épült, és új csonttá alakult, jól lehetett látni a röntgenképen. A sas tíz évig élt még; mielőtt visszavonulok, biztosan cikket írok róla.

Úgy hírlik, kezdetben még odahaza, a konyhaasztalon is műtött…

Ha esett vagy havazott, képtelenség volt eljutni a Hortobágyi Nemzeti Park górési repatriáló telepére, így hát beköltöztettük az intenzív osztályt a családi házunkba. 1984-ben egy egerészölyv volt az első betegünk, a padláson helyeztük el. Jött aztán törpegém is, de a gémféléket nehéz életben tartani, mert csak az élő, maguk fogta halat eszik meg. Végül félig megtöltöttem a fürdőkádat, nádat tettem bele, hogy hasonlítson a gémek élőhelyére. A beteg gém téglára állt, úgy fogta a halat a kádból. A 2000-es tiszai ciánmérgezés idején egy rétisast is sikerült meggyógyítanunk.

Ez volt az első lépés a látványkórház felé?

Sereglettek hozzánk a nemzetközi média képviselői, a National Geographic is jelentkezett. Sokan akarták látni, mi folyik nálunk, kellett egy hely, ahová úgy jöhetnek a látogatók, hogy nem zavarják a madarakat. Így született meg a látványkórház. 2002-ben családi vállalkozásban, saját kezünkkel hoztuk létre, jelenlegi formájában uniós pályázatokból valósítottuk meg 2006–2011 között.

Honnan tudta egyáltalán, milyennek kell lennie egy madárkórháznak?

A tapasztalatok, sikerek és kudarcok alapján alakítottuk ki a kórházat. Ha beteg madár érkezik, fontosabb, hogy nyugalma legyen. Utána kórterembe kerül, egyedül vagy más maradak közé. Az egyik kórterem falára hortobágyi tájat festettünk – a látványt, amely fölgyógyulása után a röpdében fogadja a madarat. Fölszereltünk a röpdében két villanyoszlopot is, amolyan villanypásztort húztunk ki, hogy a madár megtanulja: nem szabad a vezetékre ülnie. A legnagyobb röpdénkbe ember is bemehet, mert azt is meg kell tanulnia a madárnak, hogy rá nézve az ember a legveszélyesebb.

Visszavadítás – ez az egyik fő céljuk?

Mi a gyógyult betegekből afféle szárnyas gladiátorokat képzünk, mert a szabad természetben csak a legagresszívabb, legdominánsabb egyedek élhetnek túl. Megvan erre a bevált módszerünk. Az lenne jó, ha a ragadozó madár megtanulná, hogy ne egyen elhullott madárból, nyúlból, őzből, rókából. Meg hogy elkerülje az ember kitette mérgeket – most erre igyekszünk módszert kidolgozni.

Nem mindenki áll az ön oldalán.

Természetvédők kezdeményezték, hogy külföldi mintára alakuljon nálunk is madármentő hely. Ám azóta, hogy alapítvány lettünk, nem kapunk állami támogatást – így megtanultam adományt gyűjteni. Sokan kritizálnak: a beteg madarat inkább el kellene altatni, hogy ne szenvedjen. Arra hivatkoznak, hogy a természetben is van kiválasztódás: hulljon a férgese! De legalább ne a fokozottan védett parlagi sas hulljon, és ne áramtól, mert arról mi tehetünk! Évente tíz-húsz parlagi sas pusztul el mérgezés, áramütés miatt. Mindet meg lehetne menteni.

Miben gondolkodik másként, mint a természetvédők?

Nekik az élőhely fontosabb, mint az egyed. Mi az egyedet gyógyítjuk, de látogatóink szemléletét is formáljuk, így az élőhelyeket is védjük az ember káros behatásaitól. Galambot, verebet is gyógyítunk, mert nem azt nézzük, mennyit ér, hanem hogy segítségre szorul. Egyik karácsonyeste fölhívott egy hölgy: Ausztriába tart, Mosonmagyaróvárnál egy sebesült varjat talált az úton, már sokfelé telefonált, hiába. Elhozta a madarat, éjjel kettőkor műtöttünk. A varjú meggyógyult, húsvétkor a hölgy eljött érte, visszavitte oda, ahol találta, elengedte. Mondtam volna neki, hogy minek fáradozik: a varjakat amúgy is lövik, mérgezik?! Nem lett volna etikus azzal az emberrel szemben, akinek fontos volt az a madár, és azzal a madárral szemben, amelyik ott és akkor nagyon szenvedett.

Sokat kell rögtönözni a madarak gyógyítása során?

Csőrösnek, a gólyánknak hiányzik a felső csőrkávája. Három évig tanakodtunk, milyen pótlás lenne számára megfelelő. Az első csőrprotézis még fogászati anyagból készült, de Csőrös hamar eltörte, mert szokása volt, hogy a vascsapot kopogtatta vele – elvégre az ember nem rág vascsapot… A műfogsor szájpadlásra fekvő részének kobalt-króm ötvözete már jobban bevált, csak a rögzítést kellett kitalálni. Csőrös jól van, párja is akadt, kopog az ajtón, ha éhes, de ki is tudja nyitni. Luca, a rétisas műlábát az a cég készítette, amelyik néhai Erőss Zsolt hegymászó műlábát.

Az erős mágnes sem éppen hagyományos állatorvosi eszköz…

Áramütött madarakon eredményesen alkalmaztam. Amikor csődöt mond a tudomány, vagy imádkozunk, vagy próbálunk más módon segíteni.

Hogyan reagáltak a szakmabeliek?

A dogma szerint az áramütött madarat el kell altatni, hogy ne szenvedjen. Amikor azt mondom, mágnessel ötből négyet meggyógyítok, megkérdezik: „És ez hol szerepel a szakirodalomban?” Már meg sem hívnak előadónak az állatkerti továbbképzésekre. Nem esik jól, de leginkább az a rossz, hogy ki sem próbálják, beválhat-e a módszer – csak mert én mondom.

Jó vagy rossz betegek a madarak?

Akár az ember: az egyik meggyógyul, a másik elpusztul, még ha ugyanaz is a bajuk. A tapasztalat sem mindig mérvadó. Ha kell, specialistát hívok. Az egyik kezelt keselyűnk válla kiugrott, úgy élt három évig. Egy gyógymasszőr, aki gyerekeket is masszíroz, elvállalta a beteget; a keselyű állapota már egy hét alatt sokat javult. Minél intelligensebb a madár, annál jobban gyógyul. Nem szabad lebecsülni a madarakat: a sasnak annyi esze van, mint egy 8-12 éves gyereknek, a holló túltesz sok főemlősön.

Miből tudható, hogy a madaraik jól megvannak?

Valaha az a nézet járta: az állat akkor érzi jól magát zárt környezetben, ha hajlandó szaporodni. Újabban azt mondjuk: a küzdőképesség fennmaradása a lényeg. Nálunk a sérült, nyomorék madarak is védik a területüket, elzavarnak a fészküktől, amellett szaporodnak is. Eszerint jól érzik magukat, sőt a körülményekhez képest boldogok…

Nehéz munka ez, hogy bírja?

Napi nyolc órában hatósági állatorvos vagyok. Éjszaka is műtünk, nyáron olykor hajnali négyig. Évek óta elvagyok öt óra alvással. Szabadságra nem megyek, csak oda, ahonnan gyorsan vissza tudok jönni, ha szükséges.

Honnan a lelkesedése, mi hajtja?

Minden madár az ember miatt, az ember tevékenysége folytán átalakult környezetből kerül hozzánk, mert rálőttek, megmérgezték vagy áramütés érte. Szemléletformálással azonban elejét lehet venni ezeknek a bajoknak. Nagyon remélem, hogy azok a gyerekek, akiket körbevezetünk a kórházunkban, értik és védik majd a természetet.

Az interjú a National Geographic magazin 2014. augusztusi számában jelent meg.