A klíma búvára

Miért éppen az üledékkel foglalkozik?

Az a helyzet, hogy a tavak üledéke megőrzi a környezet változásainak nyomát. A tavakban minden évben képződik bizonyos mennyiségű iszap. Van, ahol pár tizedmilliméter, máshol akár egy centiméternyi is. Ebbe az iszapba a levegőből sok más mellett por és virágpor, a vízből elpusztult plankton, hal és más élőlény kerül. Évről évre így halmozódik az iszap. Ha ebből az üledékből mintát tudunk venni úgy, hogy nem kavarjuk össze a rétegeket, visszafelé haladhatunk az időben, jó időfelbontással rekonstruálhatjuk a letűnt korok környezetváltozásait.

És mi olyan különleges a Retyezátban, a Bukura-tóban?

A hegység tavai eddig valami okból kimaradtak a kutatásból. A Retyezát Nemzeti Park Európa egyik legrégebbi nemzeti parkja. Nagyon óvják a helyiek: nincs benne igazán infrastruktúra, nincsenek kiépített betonutak, óriási körben vadregényes maradt a környezet. Amikor ott járt az expedíciónk, és elfogyott a kenyerünk, egy teljes napba telt az út a legközelebbi boltig és vissza. Most már állítólag lehet bérelni helikoptert, de mi mindig vittünk magunkkal minden szükségeset.

Jó 2000 méter magasan jártak, a tó vize 16-17 méter mély. hogyan birkóztak meg a körülményekkel?

Én voltam az egyetlen civil. A Magyar Honvédség nyolc harci és két műszaki búvárával dolgoztam, másként nem tudtam volna véghezvinni, amit akartam. Hatalmas élmény volt. Meglepett, mennyire lazák és érdeklődők a katonafiúk, ők pedig alighanem bennem csalódtak kellemesen, amikor látták, hogy cipelem velük a nehéz hátizsákokat.

Búvárként is helyt kellett állnia?

A hadsereg illetékesei feltételül szabták, hogy részt kell vennem egy rövid kiképzésen. Pár napra beköltöztem egy laktanyába, ahol a mintavétel technikai részleteit gyakoroltuk. Akkor, a felkészülés idején, nekem is a víz alá kellett mennem, de a tóba végül csak a katonák ereszkedtek le, mert a 8-10 fokos vízbe csak különleges szárazruhában lehetett merülni. Annyiban is speciális volt az expedíció, hogy külön ki kellett számolni, 2000 méter felett hogyan oldódik ki a nitrogén a szervezetben, milyen óvintézkedésekre lesz szükség, hogy ne lépjen föl keszonbetegség.

Amúgy sem lehettek odafent könnyűek a viszonyok…

Azokban a hegyekben enyhén szólva korlátozottak a mentési lehetőségek. Szoktam is mondani: a Kárpátokban sokkal olcsóbban meg lehet halni, mint a Himalájában. Mivel el akartunk kerülni minden kockázatot, nem a tónál táboroztunk, hanem lejjebb, 1500 méteren. Így aztán minden nap föl kellett cipekednünk a tóhoz, este meg lehoztunk mindent. Nem csak a mintavételi eszközöket, a palackokat is. Azokkal pedig óvatosan kellett bánni: ha a 200 bar nyomás alatt levő palack megsérül, abból csúnya baleset lehet. Nem volt gyerekjáték a kétórás merülések után lecipelni a hatvankilós pakkokat. Tíz napig voltunk fönt a hegyen, ahol amúgy még tüzet sem szabad gyújtani.

Voltaképpen hogyan zajlott a mintavétel?

Hosszú csövet dugtunk le a tó aljára. Persze a dolog nem volt ennyire egyszerű. Ha csövet nyomunk az iszapba, ami bekerül, rögtön összetömörödik, vagyis így csak kevés mintát lehetne venni. Kell egy dugattyú is, amellyel vákuumot képezhetünk a csőben, felszívhatjuk az üledéket. A Bukura-tónál annyiban módosult a módszer, hogy amikor felhúztuk a fúrásmagot, a búvárok odalent azonnal lezárták a cső alját. Különben a minta egy része elveszett volna, mert amikor a cső felső vége a felszínre kerül, az iszapban levő légbuborékok tágulni kezdenek, és a minta alsó vége egyszerűen kilökődik a csőből.

Mi lett a hazahozott anyag sorsa?

A mi csoportunk főleg elemanalitikát és szénizotópos kormeghatározást végez az ATOMKI-ban; a mintákban talált virágporral az intézet másik csoportja foglalkozik. De szorosan együttműködünk más intézményekkel is. A Retyezát tavainak kutatása az MTA-MTM-ELTE Paleontológiai Kutatócsoportjának tudományos munkatársa, Magyari Enikő ötlete volt. 2004-ben indultunk először expedícióra, azóta járjuk a Retyezátot.

Mi derült ki a mintákból?

Azokból a nyomokból, amelyeket a tó vízgyűjtő területén a kőzetek mállása, a növényzet és a talaj változásai hagytak az üledék összetételében, rekonstruálhattuk a klímaviszonyokat. Az üledékalkotó elemek koncentrációjából ki tudtuk számítani, egy-egy réteg meleg vagy hideg időszakban jött-e létre, és a fölmelegedés, lehűlés tendenciáját is meghatározhattuk.

Az eredményekből a jövőre is lehet következtetni?

Túl rövid ez az időtáv, és mi is túl rövid ideig élünk ahhoz, hogy egy olyan hosszú távú jelenséget, mint a klímaváltozás, igazán vizsgálni tudjunk. Az mindenesetre egyértelmű, és ezt a mi eredményeink is megerősítik, hogy amit ma tapasztalunk, nem igazán mondható normális állapotnak. A Föld klímájának kakukkos órája vagy tízezer éve kiakadt, és úgy fest, hogy az emberi tevékenység egyre jobban kiakasztja.

Írta Stöckert Gábor
Fényképezte Sárosi Zoltán