Tudásmentő

Miért választotta éppen ezt a kutatási irányt?

Botanikusként az Alföld növényvilágával foglalkoztam. Aztán amikora családdal Erdélyben nyaraltam, olyan életformát, ökológiai tudást ismertem meg, amelyről az egyetemen nem tanítanak, a konferenciákon nem beszélnek. Mi a hagyományos ökológiai tudást kutatjuk, azoknak az embereknek a közös, gyakorlati, nemzedékről nemzedékre átadott tudását, akiket megélhetésük a földhöz köt.

Mit tud a pásztor, a gyimesi gazda, amit a kutató nem?

Egy konkrét példa: az ökológusok nem értették, hogyan alakult ki a gyimesi kaszálók óriási fajgazdagsága alig kétszáz év alatt. Kiderítettük, hogy a gyimesiek kaszálóikra szórják a csűr aljában összesepert, rengeteg életképes magot rejtő szénamurhát – ez magyarázza a nagy fajgazdagságot. A hagyományos tudásban gyakran más a fontos, mint amit a tudomány, a hivatalos természetvédelem kiemel. A ritka, védett növény a pásztor számára kevésbé érdekes: részint mert kevés van belőle, részint mert a birka általában nem szereti. A fűféléket viszont, amelyektől végső soron a megélhetése függ, a pásztor nagyszerűen ismeri – ahogy mondani szokták: „A jószág száján át látja a legelőt.”

A füvet-fákat ismerő öregember inkább Móra Ferenc-i figura, semmint mai, hús-vér ember…

Pedig a pásztoroknak is van ám Facebook-profiljuk! A hagyomány, amit továbbvisznek, élő, dinamikusan változó, a körülményekre válaszoló tudás. A hortobágyi hodályok egyike sem idősebb százévesnél. Korábban nem volt ilyen épületekre szükség, mert a rackajuh bírta a ridegtartást. A 19. században elterjedt merinó juh azonban nem bírja. Azért is kellett a nádtető, hogy az épület jobban szigetelje a hőt. A hodály bevált, ma már a hortobágyi táj része. Egyfajta szemléletről van tehát szó, amelyben a jószág a legfontosabb.

Másutt is megvan a tudás, ami a Hortobágyon, Gyimesben?

Az Őrségben például még megvan, Zalában már kevésbé. Általában csak ott marad fenn, ahol a természet a fő megélhetési forrás. Sokszor azért éppen a szegényebbje őrzi meg ezt a tudást, mert a módosabb vesz magának gépeket, vegyszereket. Európában különleges a helyzetünk: tőlünk nyugatra jórészt kiveszett ez a tudás, keletebbre pedig alig-alig kutatják. Nagy szerencse, hogy nálunk még létezik, és megismerhető.

Tudják a Gyimesiek, Hortobágyiak, milyen nagy érték ez?

Most már igen. Néhány éve az egyik pásztor megkérdezte, miért faggatom a növényekről, hisz mindnek ismerem a latin nevét. Ma már tudja, mi érdekel engem és miért, és tudatosan tanít. 2003-ban népfőiskolát alapítottunk, most pásztoriskolán gondolkodunk a pásztorokkal.

A népi tudást, a népi életet rendesen a néprajz tanulmányozza. Mi szerepe lehet ebben az ökológiának?

A néprajzos inkább az emberi oldal, a kultúra, a rítusok felől közelít. Sokszor azért nem vonzza ez a terület, mert nem elég a botanikai-ökológiai tudása. Aki nem ismer fel ezerféle növényt, aki nem ismeri részleteiben az adott táj ökológiai tulajdonságait, az adatközlő mondandóját sem értelmezheti megfelelő mélységben. Az anyatudomány tehát az ökológia, de a néprajzra, a kulturális antropológiára is támaszkodunk. Egyfajta hídszerepet töltünk be: lefordítjuk a tudomány nyelvére a pásztorok hagyományos tudását, és közben segítjük a pásztorokat, hogy megértsék az ökológust, a természetvédőt.

Ritka, hogy egy jelenséget természet- és társadalomtudományi oldalról egyaránt vizsgálnak.

Világszerte egyre többen foglalkoznak a közösségek és természeti környezetük összefüggéseivel. A táj tulajdonságai, jellegzetességei ugyanis nagyban meghatározzák társadalmunkat, kultúránkat, és jobban megérthetjük az utóbbit, ha tisztában vagyunk az előbbiekkel. Vegyük például a népmeséket: a nyugat-európai mesében az a főhős, aki bemegy a sűrű, sötét erdőbe, és ép bőrrel kijön onnan – mint Jancsi és Juliska. A kelet-európai, sztyeppei népek meséjében az a főhős, aki a pusztában ki mer állni a sárkánnyal. Az eszkimó mesében pedig az a főhős, aki megöli a szomszédját, így ő maga életben maradhat.

Kutatási eredményeik hol, mennyiben hasznosíthatók?

A Hortobágy évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt nyerte el mai képét, és e kép fennmaradásában kulcsszerepe volt a hagyományos legeltető állattartásnak. Ha mai formájában meg akarjuk tartani, megfelelően, a hagyományos módon kell kezelnünk a területet. Ebben lehetnek hasznosak az eredményeink. Azért is fontos ez, mert az európai uniós irányelvek egyrészt az intenzív mezőgazdasági termelést, másrészt a fenntarthatóbb extenzív gazdálkodást szorgalmazzák. Azt szeretnénk elérni, hogy a kettő ne zárja ki egymást, hogy az eu-szabályozás vegye jobban figyelembe a helyi sajátosságokat, a kulturális sokféleséget.

Befejezhető, lezárható-e egy-egy témájuk?

Nem. Vannak projektek, amelyeken intenzívebben dolgozunk, van, amelyik lassabban csordogál. De az egykori adatközlők ma már a barátaim, a barátainak pedig nem fordít csak úgy hátat az ember. Amúgy sem hiszek az objektív tudományban; nagyon fontos, hogy személyes viszony alakuljon ki a kutató és kutatása „tárgya” között.

Írta Bordás Veronika
Fényképezte Sárosi Zoltán