A kuvik és a sárkány odúja: Türkmenisztán

Türkmenisztánt nagyrészt homokos, bozótos síkság fedi. Lakói, az egykor nomád türkmének egészen a 19. század végéig a Selyemút fosztogatói voltak. Alamanokkal, azaz rajtaütésszerű támadásokkal egész karavánokat ejtettek foglyul, hogy tagjaikat azután Hiva és Buhara vásárain bocsássák áruba. Manapság azonban a türkmének szelíd és törvénytisztelő emberek, akiknek sivatagi uralmát megtörte az 1883-as vérszomjas orosz megszállás, ami Lord Curzon szerint „nem is vereség volt, hanem népirtás”. Később az elnöki széket az ország 1991-es függetlenségének kikiáltásakor megkaparintó, s magát Türkmenbasinak – minden türkmének atyjának – nevező Szaparmurat Nijazov áldozatai lettek.

Türkmenisztánt évente néhány ezer nyaraló keresi fel. A fővárosban, Asgabatban szállnak meg, s innen járják be egyik cifra posztszovjet különcséget a másik után. Ám kevesen jutnak el a középkori mauzóleumokban bővelkedő Kunja-Ürgencsbe. A kiszáradó Aral-tó homokesőjétől vert város ugyanis a sivatag rossz oldalán fekszik.
A Türkmenbasinak a bús kis szálloda halljában függő portréjából sejthettem volna, hogy itt nincs helye az alkunak.
– A külföldiek a külföldieknek kiszabott árat fizetik – közölte a recepciós unott határozottsággal.
– Hiszen nincs csapvíz! – tiltakoztam.
Türkmenbasi azonban figyelt mindkettőnket; a parókája olyan kemény volt, akár az öklén a bütyök. Felpillantottam a képre, aztán a fáradt tekintetű recepciósra. Egykettőre rájöttem, hogy itt a türelem nem segít. Kunja-Ürgencsben a szabály az szabály.
A szobámhoz vezetett, és olyan heves mozdulattal tárta ki az ajtót, hogy az a falnak csapódott, leverve egy darab vakolatot. Egy ágyon és egy ócska mosdón kívül nem volt benne semmi, ellentétben a szomszéd helyiséggel, a gondosan kitakarított, villanyvilágítású Ruhnama olvasószobával, amelynek falait a Türkmenbasi képei díszítették: az egyiken búza illatát élvezi a háttérben naplementével, a másikon egy türkmén fiúmodell fején pihenteti áldó kezét, a harmadikon gyűrűkkel ékes öklén támasztja az állát.
Beléptem, hogy körülnézzek. A Ruhnama olvasószoba volt a tökéletes hely a nagy vezető bölcsességének bemutatására, s persze könyve, a Ruhnama (A lélek könyve) elolvasására. A 400 oldalnyi rémes álfilozófiai eszmefuttatás az élet minden bújára-bajára megoldást ígért. A Ruhnama ott volt mindenhol. Fontos részét képezte az iskolai tananyagnak, gyakran idéztek belőle a hivatalos gépjármű-vezetői vizsgákon, és a molláknak is fejvesztés terhe mellett kötelező volt kitenni egy példányt minden kegyhelyen.
Két év múlva, 2006 decemberében szívelégtelenségben hunyt el minden türkmének atyja, bizonytalan jövőjű országot hagyva maga mögött. Ottjártamkor azonban Türkmenbasi hatalma éppoly erős volt, mint előtte. A függetlenség kikiáltásakor megőrizte a Türkmén Kommunista Párt 1985 óta betöltött elnöki posztját, csak átnevezte a pártot Türkmenisztáni Demokrata Pártra, mielőtt törvényen kívül helyezte volna a többi pártot, és kikiáltotta volna magát az ország örökös elnökének. Miközben dollármilliárdokat utalt különböző magánbankszámlákra, hagyta, hogy a nagyjából hatmilliónyi lakos fele a szegénységi küszöb alatt éljen. Bezáratott minden kórházat Asgabaton kívül, és az orvosokat gyengén képzett sorkatonákkal váltotta fel. Lakónegyedeket dózeroltatott el, hogy a helyükön felépítse őt ábrázoló szobrokkal és üresen kongó bevásárlóközpontokkal teli, modern kísértetvárosát.
Mindazonáltal a külföldi újságíróknak úgyszólván kimeríthetetlen humorforrásul szolgált. Saját személyi kultuszának megszállottjaként Türkmenbasi csendes sivatagi köztársaságát olyan fantáziavilággá változtatta, amelyben a türkmén örökséget igazán eredeti módokon emelték ki. Sajtóbeszámolók szerint minden türkmének atyja száműzte az operát és a balettet (minthogy azok „szükségtelenek voltak, […] nem részei a türkmén kultúrának”), a férfiaknak megtiltotta a szakáll viselését (ellentétben a szomszédos tálibokkal, akik viszont börtönnel büntették a borotvált arcú férfiakat), az újságolvasó nőknek előírta a szájrúzs használatát (mert máskülönben nem tudta megkülönböztetni egymástól a nemeket), és július 10-ét nemzeti dinnyenappá nyilvánította. A türkmén nyelvet is „megreformálta”: a kenyér szót anyja nevére, „Burbanszoltan Edzsére” cserélte, január hónapot pedig önmaga után nevezte el. Állítólag azt tervezte, hogy jégpalotát építtet a Kara-kum sivatagban (ahol a hőmérséklet olykor a 40 ºC-ot is eléri), de pénz hiányában csak műjégpálya épült. […]
Létezett azonban egy Türkmenbasi előtti Türkmenisztán is. Ezt akartam látni, mielőtt végképp elenyészik. Tudtam, hogy Kunja-Ürgencsben kell keresnem. Az a különös ebben a poros vidékben, hogy ehhez fűződött az ország régmúlt, fényes dicsőségének nagy része. Gurgandzs az ország utolsó fennmaradt történelmi emlékeinek egyike.
A lemenő Nap fényétől elvakított szemmel alig tudtam kivenni a mauzóleumok körvonalait. S akkor egyszeriben megpillantottam őket, ahogy megkövült óriásokként magasodtak az ég felé. Ezek voltak a régi város fenséges, málladozó emlékei azokból az időkből, amikor – a 13. században – a horezmi szultánok uralták Ázsiát a perzsa határtól egészen Indiáig. Ám az egykori dicsőségre mára csupán a türkizkék majolika furcsa ragyogása és néhány cirkalmas kúfi felirat emlékeztetett. Minden egyebet por és a gondozatlan nekropolisz romjai borítottak. Elindultam Tekes szultán mauzóleumának romjai felé. A hatalmas téglaépítmény omladozó tetején úgy ágaskodott a romos, türkizkék kupola, mint valami csigaforma fagylalt. A jobb napokat látott épület volt a legpompásabb dolog, amit eddig Türkmenisztánban láttam. A foghíjas, ferde szájú gondnok keresgélni kezdte a kulcsát. Kinyitotta a mauzóleum nagy fakapuját, mire egy csapat galamb rebbent fel.
– Kevés a látogató – mondta.
Belépve megpróbáltam elképzelni a középkori Gurgandzsot. A kupola körvonalait követve szemügyre vettem a cifra cseppkőszerű díszeket, Tekes szultánnak, Horezm legnagyobb királyának évszázadok óta galambürülék lepte sírját.
Az egykor Horezm néven ismert vidék egyike a világ legkülönösebb helyeinek. Végeláthatatlan bozótosok és sivatagok borítják, s csak északon, az Amu-darja deltája és az Aral-tó környékén található egy kevés zöld élőhely. Időszámításunk előtt nagyjából ezer évvel az árja bevándorlással északról érkezett irániak lakták a vidéket. Horezm azonban sosem volt egészen a maga ura. Vagy a szászánida perzsa birodalom vad keleti satrapiája, vagy a Gaznavida Birodalom nyugati provinciája volt. Amikor azonban Horezm néhány évtizedre naggyá lett a saját erejéből, akkor valóban hatalmas volt.
Alá ad-Dín Tekesnek a 12. század végén sikerült leráznia a szeldzsuk török hűbérurakat, s fiával, II. Mohameddel (1200–1220) a kor leghatalmasabb iszlám birodalma, az Iraktól Azerbajdzsánig, keleten Afganisztánig nyúló Horezm fővárosává tették Gurgandzsot. 1219-ben megszállt itt egy középkori arab utazó, Jákút ibn Abdulláh al-Hamavi is, aki a Közép-Ázsia kincseiben bővelkedő, s éppen a béke és biztonság ritka pillanatait élvező Gurgandzsról úgy számolt be, mint az egyik legnagyobb és leggazdagabb városról, amit valaha látott. Nyüzsgő kereskedelmi utakon, a kietlen Usztyurt-fennsíkon át érkeztek a Kijevi Ruszból és a Kazár Birodalomból Gurgandzs, illetve a távolabb fekvő Buhara és Szamarkand piacaira a borostyánnal, fűszerekkel és rabszolgákkal megrakott karavánok. A Horezmi Birodalom szívében erődítmények sorát emelték a portyázó türk nomádok ellen. Jákút háborítatlan békéről, túláradó bőségű piacokról, világvárosi pompáról és műveltségről számol be. […]
A mongolok számára azonban Horezm nem jelentett akadályt. Dzsingisz kán követeket küldött II. Mohamedhez. A sah súlyos taktikai hibát követett el, amikor a küldötteket megborotváltatta, egyiküket pedig le is fejeztette. Éppen Irak megszállására készülődött, amikor utolérte a mongolok bosszújának híre. Szamarkand, Buhara és Otrar elesett (utóbbi kormányzójával fülébe és szemébe csöpögtetett olvasztott ezüsttel végeztek). Dzsingisz kán két fiát, Dzsocsit és Csagatájt küldte seregeik élén Horezm ostromára. A mongolok hónapokon át tartották körbezárva a várost. Házról házra pusztították el, minden lakóját lemészárolva, aki az útjukba került. A kézművességet viszont megbecsülték. Horezmet ugyan a földdel tették egyenlővé, ám kiválogatták a város tízezer mesteremberét, és az új Mongol Birodalomba küldték őket.
A többiek nem voltak ilyen szerencsések. A nőket és a gyerekeket rabláncra fűzték, a férfiakat pedig elosztották a mongol katonák között, akik minden huszonnegyediket kivégeztek. Gurgandzs füstölgő, véres, elnéptelenedett maradványaira a végső csapást az mérte, hogy a mongolok átszakították az Amu-darja gátjait. A nagy folyó hömpölygő áradása a törmeléket is elsöpörte. „Horezm a sakál lakhelyévé, a kuvik és a sárkány odújává vált” – írta a korabeli perzsa történész, Ata al-Mulk Dzsuvajni. […]
Addig hallgattam a sírkamra csendjét, míg bizseregni kezdett a tarkóm a gondnok tekintetétől. A kulcsait csörgette, s alig várta, hogy távozzak. Újra elindultam a homokban a nekropolisz túloldalára, a földre dőlt halmokban heverő vagy száraz, zöld bozóttal takart sírok és kúpos tetejű síremlékek sora felé. A Nap lebukott a horizont alá, s az addig narancssárga fényben fürdő föld színe újra vörösesbarnára változott. Egy fent csapongó fecskeraj hirtelen leszállt, és megült Fakhr al-Din al-Razi mauzóleumának oromdíszein. Sürgetően csiviteltek.
Egy lyukba botlottam, és elestem. Miközben a földet poroltam le magamról, észrevettem, hogy egy körülbelül fél méter mély, nyitott sírba léptem, amelyben két lefejezett, sárga, törött csontváz feküdt. Egymás mellé temették őket, mindkettőnek hiányzott az állkapcsa, mellettük pedig, oly természetesen, mint egy földgöröngy, egy egész emberi combcsont. Nem volt tovább maradásom Gurgandzsban.

Forrás: A Selyemút hírmondói