Fűszálakkal a hajunkban

Budfalva (Budeşti)  Fotó: flickr

Az első napokban esténként megengedte, hogy kaszáljak a kertben, vágjak füvet a teheneknek. Nagyon gondosan megmutatta, hogyan kell a kaszát fenni, és hogyan kell megfelelően meglendíteni. Egy nap aztán megkértem, hogy hadd kaszálhassak a mezőn is.
– Nem – hangzott Mihai és Maria egybecsengő válasza. Véleményük szerint én „úriember” voltam, és ők nem engedhették, hogy igazi munkával szennyezzem be a finom városi kezemet.
– Nagyon megerőltető volna neked – mondták. Egyszerűen nem volt helyes egy vendéget munkára fogni, akárhogyan is kérte maga a vendég. Az emberek kibeszélték volna őket, és a pletykát visszatartani körülbelül olyan feladat lett volna, mint magas fűben egeret fogni.
– Tolsztoj is szokott kaszálni a földeken – érveltem. – Azért kaszált, mert élvezte. – Ők azonban nem hallottak Tolsztojról, és ezzel az okoskodásom el is veszítette az értelmét.
Ennek ellenére elhatároztam, hogy veszek magamnak egy kaszát – ezt nem vehették zokon – és mindent, ami ahhoz szükséges. Aknasugatag (Ocna Şugatag) városkában csütörtökönként vásár volt, ott biztosan megtalálok minden szükségeset.
Így azután felkéredzkedtem az egyik szomszéd szekerére. Mihai is velünk jött, neki is volt valami elintéznivalója. Jókedvében volt, hozott magával egy üveg horincát a vállára vetett tarisznyában. Ahogy a szekér az úton zötykölődött, gyalogosokkal találkoztunk. Mihai odakiáltott nekik.
– Hai cu noi! Gyertek velünk a vásárba! Ugorjatok fel! – Ha volt még hely, felkapaszkodtak.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszöntötték a jövevények a már fent ülőket.
– Mindörökké, ámen – volt a szokásos válasz. Mihai megkínálta őket az erőt adó pálinkával. A férfiak kezet ráztak velem.
– Tehenet fognak venni? – tréfálkoztak.
– Nem – felelt Mihai helyettem is –, ő azért megy, hogy megnézze, milyenek ott a lányok.
– De a tehenek sokkal hasznosabbak – folytatták –, tehén nélkül itt nem lehet megélni.
– Én egy kaszát szeretnék venni – mondtam, és igyekeztem bekapcsolódni az évődésbe –, hiszen a tehén nem tud megélni széna nélkül, nem igaz? – Ebben mindenki egyetértett. Sikerült megnevettetnem őket, de szerintem ennek főként az volt az oka, hogy kimondhatatlanul mulatságosnak találták a gondolatot, hogy kaszálni akarok.
Elértünk a domb peremére, előttünk hófödte magas hegyek lánca húzódott a nyugatitól a keleti láthatárig. Északon az ukrajnai Kárpátok látszottak, keleten a Máramarost Moldvától elválasztó csúcsok. Nyugat felé is hegyek látszottak; amilyen tiszta volt az idő, még az is lehet, hogy a Kárpátok legészakibb csúcsai voltak azok, a szlovákiai Tátra hegységben. Úti célunk, Aknasugatag és az ottani vásár alig egy-két mérföldre feküdt előttünk, a kis városkát ez a csodálatos látvány fogta keretbe.
Felülről nézve Aknasugatag mintha egy csillag közepén terült volna el: ott futottak össze a mezőkről és az erdőkből kiinduló utak, amelyek a környező falvakból a vásárt tartó városhoz vezettek. Ezek az ösvények és utak minden csütörtökön megteltek utasokkal; ki gyalog érkezett, ki szekéren. A parasztok rakott szoknyát, fejkendőt viseltek, vagy a legjobb kalapjukat és vasalt inget, úgy indultak a vásárba. A hátukon fekete-fehér kockás szövetből készült batyu himbálózott, tele eladásra szánt terményekkel. Volt, aki mögött jerkék ballagtak a bárányaikkal, mások egy-egy vonakodó tehenet vagy bivalyt vezettek. A tehenek néha lecövekelték magukat az úton, és nem voltak hajlandók egy lépéssel sem tovább menni. Utunk felénél találkoztunk egy házaspárral, akik a tehenüket igyekeztek rávenni a haladásra. A férfi hátul tolta, az asszony elöl húzta. A tehénnek mintha a földbe gyökerezett volna a lába.
– Ne izgasd magad, Gheorghe – kiáltott oda Mihai, amikor elhaladtunk mellettük –, van vásár a jövő héten is!
Mire beértünk a városba, a legtöbben már megérkeztek. Behajtottunk a főtérre, a perdülő szoknyák, szépséges ingek és üde, nevető vidéki arcok kavargásán vágtuk magunkat keresztül. A csütörtöki vásár piac és találkozóhely egyben. A mêlée-ben, a nagy kavarodásban mindenféle emberrel lehetett találkozni: méltóságteljes öreg parasztokkal, akik akkor születtek, amikor a Máramaros még az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, és „hagyományos, kedves falusi lányokkal”, akik kart karba öltve sétálgattak a főutcán. A szekerünkön ülők üdvözölték a tömegben felfedezett barátaikat. Mihai elmagyarázta, hogy a viselet elárulja, ki melyik faluból érkezett. A Budfalvába (Budeşti) vagy Szerfalvába (Sîrbi) valók fehér-fekete mellényt viseltek; a feketével szegett barna nemezmellényesek Brébből, a kékkel szegélyezett barna mellényt viselők pedig az ukrán határhoz közeli Szarvaszóból (Sarvasau) érkeztek.
Az állatpiacon be kellett állnunk a szekerek sorába.
– Chea! – kiabálta a kocsisunk, ha jobbra irányította a lovakat. – Oho! – mondta, ha balra akart velük fordulni, és Zurücket kiáltott, ha hátrafelé akarta irányítani a kocsit. Úgy látszik, Romániában a lovak tudnak németül. Átküzdöttük magunkat a tömegen, amely mint a víz, megnyílt előttünk és össze is zárult mögöttünk, végre találtunk helyet, és leparkoltunk a nyílt mezőn, a falu szélén, sok száz szekér között, alig 500 méterre a városka központjától. Ámulva néztem; ennyi szekér és ló egy helyen! Egészen addig nem értékeltem kellően, hogy mit jelent olyan helyen élni, amely teljesen mentes a belső égésű motoroktól. Errefelé a lovas szekér vagy télen a szán volt gyakorlatilag az egyetlen szállítási eszköz, nemcsak az én falumban, de mindenütt.
Nagyszerű, színpompás látvány volt. A lovak hátán csíkos vagy kockás, kék, zöld, vörös, fehér és fekete színű takarók voltak; ezeket telente a család asszonyai szőtték recsegő fa szövőszékeiken. A lovak – pejek, sárgák, vasderesek, szürkék és hosszú szőke sörényű haflingik – félig szundikálva álltak, csak néha-néha hajoltak le az elébük szórt szénáért. Némelyikük hangosan nyerített, és megcsipkedte a tömegben az emberek fenekét. Az álmos, sáfrányszínű ökrök csendesen kérődztek, fejüket az igán nyugtatták. Fekete, handzsárforma szarvú bivalyok bámulták az arra járókat, szemtelen kifejezéssel a pofájukon.
Mindenfelé hímzett ingbe öltözött férfiak és asszonyok adtak és vettek, alkudoztak, vonogatták a vállukat, megnyálazták a mutatóujjukat, és lassan, egyenként számolták le a bankjegyeket. A földön hosszú sorban, faládákban malacok voltak, szimatoltak az orrukkal, mintha valami finom ételről álmodnának, és szorosan odasimultak apró rózsaszín testvéreikhez.
Az út végében, a város központjában teljes gőzzel működött a piac. Az út két oldalán a vándorkereskedők kitették áruikat a földre. Volt ott minden, amire egy embernek szüksége lehet: szalmakalapok, favillák és gereblyék, zománcos lábasok fafogantyúval, amelyben levest lehet kivinni a földekre, kerek fenekű kosarak, lisztet, korpát, zabot tartalmazó zsákok, és voltak természetesen eladó kaszák is. Egy alacsony faasztalkán több üvegnyi felcímkézett, csodatevő füvekből készült bájital sorakozott. A szintén kézzel írt plakáton az volt olvasható, hogy néhány teáskanálnyi „képes meggyógyítani minden belső és külső betegséget”. Egzotikus színekbe öltözött cigányasszony guggolt a földön, előtte fazekak, serpenyők, üstök. Egy fémkanállal verte a fazekakat, üstöket, és kérte az arra járókat, értékeljék, milyen tiszta hangot adnak ki. Odébb egy nagybajuszú cigány férfi feküdt horkolva egy halom kosár között, mellette egy falusi varga kínált eladásra mindenféle méretben bőr- és gumibocskorokat és a hozzájuk illő, különféle hosszúságú szíjakat. […]
Rátaláltam arra a helyre, ahol kaszapengét árultak. A tömegből felbukkant egy ismerős brébi arc, az ő segítségével megütögettünk a pengékkel egy követ, hogy halljuk, megfelelően pengenek-e. Végül egy remek orosz pengét választottam. Bár mindenki tudja, hogy az osztrák kaszapengék a legjobbak, a Máramarosban az orosz kaszapenge a legjobb, ami kapható; vándorárusok hozzák be Ukrajnából. „Ahhoz, hogy lekaszálj egy rétet Romániában, a következőkre van szükséged – mondják a románok a rájuk jellemző öniróniával –: egy orosz kaszára, egy magyar fenőkőre és a román verejtékre.” Vettem hát magamnak egy jó magyar fenőkövet is, meg egy tokot hozzá, utána megkerestem Mihait, és mindketten felkapaszkodtunk a falunkba visszainduló szekérre. Egy faládán ültünk, amelyben malacok szunyókáltak. Mihai észrevette az új kaszámat, és mosolygott.
A szekér döcögött az úton. Én is meghúztam a horincás üveget, ha megkínáltak vele, és néztem az előttem kitáruló tavaszi tájat. Kegyelmi állapotban éreztem magam, boldog voltam, hogy itt lehetek ebben az egzotikus világban, e vidám, megbízható emberek között, akik szépséges ruhájukban mintha egy másik korból jelentek volna meg. Néha úgy éreztem, mintha álmodnék. Elmenekültem a modern világból egy távoli földre, ahol senki sem tud rám találni, és ahol addig maradhatok, ameddig csak akarok.

A faluban találtam egy embert, aki hajlandó volt nyelet csinálni az új kaszámhoz. Volt ehhez szükséges megfelelő fája, beleértve a hajlott szilvafa darabokat is, amelyekből a fogantyúk készülnek. Ezeket külön erre a célra választotta ki és vágta le a fákról három évvel korábban. Egy kaszanyél mindig méretre készül, ezért aztán mértéket vett rólam, különös gondot szentelve a talaj és az állcsúcsom közötti távolságnak. Egy héttel később elmentem a nyélért, az egyik szomszéd pedig megmutatta, hogyan kell beleállítani a megfelelő módon a pengét –máris munkára készen állt a kaszám.
Felfegyverkeztem az orosz kaszával, az övemre rögzítettem a vízhatlan tokban őrzött magyar fenőkövet, és kimentem az udvarra. Mihai és Maria készültek már erre a nehéz pillanatra, és különösen Mihai nem akart nekem csalódást okozni. Rájöttek, hogy nincs más választásuk, hagyniuk kell, hadd játszadozzam az új játékszeremmel. Mihai türelmesen hozzáfogott, hogy megtanítson először is kikalapálni és azután megfenni a pengét.

Forrás: William Blacker: Időtlen utakon