Archeológus NG-kutató

Az Arab-félsziget egyik poros fennsíkjának tetején Jeffrey Rose régész felemelt egy követ, észrevett valami meglepőt, majd olyan kérdéseket kezdett feltenni, amelyek megváltoztathatják történelmi ismereteinket.
Dél-ománi felfedezéseiből új elméletek születhetnek arról, hogy korai őseink mikor hagyhatták el Afrikát, kik voltak ezek az úttörők, és milyen útvonalon indultak el, hogy végül meghódítsák az egész Földet.
Az 1990-es évek végén a genetikusok olyan mitokondriális DNS-jegyeket találtak, amelyek arra utalnak, hogy Afrika első kivándorlói Etiópián keresztül Jemenbe és Ománba mehettek. A kutatók elmélete szerint, mivel a tengerparton gyűjtögettek, a partvonal mentén kellett haladniuk. Rose azért jött a térségbe, hogy régészeti leletek segítségével tesztelje azt az elméletet, amely Arábiát tartja Afrika egykori kapujának. „Évekig kutattunk – idézi fel emlékeit –, az egész tájat elborították a kőkori tárgyak, ahol csak megálltam a kocsival, mindenütt paleolit kori lelőhelyre bukkantam, de egyik sem mutatott semmilyen kapcsolatot Afrikával, a tengerpart mentén pedig egyáltalán nem találtunk emberre utaló nyomot.”
Rose és nemzetközi kutatócsapata 2010-ben visszatért Ománba, ahol az ásatási szezon utolsó napján, a listájukon szereplő utolsó helyen meglett a válasz. Az általuk talált kőszerszám azzal az összetéveszthetetlen technológiával készült, amelyet a „Núbiai Komplex” – az afrikai Nílus-völgy – nomád vadászai használtak. A núbiaiak egészen egyedülálló módszerrel készítették a lándzsahegyeket, amire korábban csak Észak-Afrikában találtak példákat. A régészcsapat végül több mint száz olyan „műhely” maradványaira bukkant, ahol ezeket a tárgyakat tömegével készítették. „Eufórikus állapotban voltunk” – meséli Rose.
Egyformán váratlan felfedezés volt, hogy a tárgyak núbiai eredetűek, illetve az, hogy a szárazföld belsejéből kerültek elő. „Sohasem gondoltuk volna, hogy az Afrikával való kapcsolatot a Nílus völgyében fogjuk megtalálni, és hogy a kivándorlás útvonala az Arab-félsziget közepén haladt végig, nem pedig a tengerpart mentén – jegyzi meg Rose. De hisz a tudományos kutatás éppen erről szól! Ha az ember még sohasem jött rá, hogy korábban tévedett, akkor nem is jutott előbbre. Utólag meggondolva, a núbiai kapcsolat nagyon is logikus. A Nílus-völgy és az ománi Dhofar-térség egyaránt mészkő fennsík, és mindkettőre nagy hatással voltak az egész évben bővizű folyók. Nyilvánvaló, hogy az emberek az általuk megszokott környezetből, valamilyen nagyon hasonló helyre vándoroltak át. Abban az időben, amelyre én az Afrikából való kivándorlást datálom, Dél-Arábia termékeny füves térség volt. Az indiai-óceáni monszun-rendszer felduzzasztotta a folyókat, és a homokdűnék között megrekedt vízből ezernyi tó képződött. Ez a vidék valóságos paradicsom volt őseink számára, akik a nyílt szavannán vadásztak.”
Rose núbiai leleteinek pontos datálását az optikailag stimulált lumineszcencia (OSL) tette lehetővé. Ezzel az eljárással akár azt is meg lehet határozni, hogy egy betemetett homokszemet mikor ért utoljára fény, ha megmérjük a belsejébe zárt energia mennyiségét. Így állapították meg, hogy a kőszerszámok 106 ezer évesek, ami pontosan egybeesik az afrikai (szudáni) „Núbiai Komplex” virágkorával. Ez azt is jelenti, hogy Rose elmélete sokkal korábbra teszi az első afrikai kivándorlást, mint korábban hitték. „A genetikusok kimutatták, hogy a Homo sapiens családfája 60 ezer évvel ezelőtt kezdett elágazni. Én nem az időpontot, hanem a helyet vitatom – mondja Rose. – Szerintem az ember nem Afrikából, hanem Arábiából indult el világhódító útjára.”
Rose múlt iránti szenvedélye a terepmunkán túl a tudományos ismeretterjesztésre is kiterjed. „Néhány évvel ezelőtt egy hihetetlenül vadregényes ománi vádin (völgyön) haladtam át, a kitaposott ösvénytől több órányi járásra. Arra gondoltam, milyen pompás lenne, ha ezt a látványt másokkal is meg tudnám osztani; lefogadom, hogy nagyon tetszene nekik.” Ekkor kezdett el néhány naponta rövid videókat készíteni, és a Twitteren, illetve a website-ján tette közzé útinaplójának bejegyzéseit. „Szóban nem lehet elmondani, milyen egyedülálló ez a táj. Arábiában az az érzése támad az embernek, hogy ez a romantikus elveszett világ tele van titokzatos romokkal; az emberkéz alkotta tárgyak élő múzeuma. A Föld minden lakójának voltak olyan ősei, akik ezen a helyen haladtak át. Miért ne mutatnánk meg az embereknek?”
„Valósággal lebegek a boldogságtól, annyit lehet itt tanulni, és ma már olyan sok módja van az információk terjesztésének: az internet, a blogok, a TV-csatornák miriádjai, a dokumentumfilmek. Ezek mind érdekesebbé, emészthetőbbé és kézzel foghatóbbá teszik a tudományt a nagyközönség számára – lelkendezik Rose. – A régészet és a történelem nem zárkózhat be a maga elefántcsonttornyába. Hogyne volnánk kíváncsiak arra, hogyan jutottunk el idáig?! Kiderült, hogy egy 55 csimpánzból álló csoportban nagyobb a genetikai változatosság, mint az egész emberi populációban. Úgy vélem, ha segítünk az embereknek fogalmat alkotni arról, hogy genetikailag milyen kevés választja el őket egymástól, azzal még bizonyos aktuális feszültségeket is feloldhatunk.”
Rose így magyarázza, miért táborozik egy sivatagi kamionparkolóban, miért túrja a homokot és cipeli a 40–50 kilós köveket a 38 fokos hőségben: „Ez olyan, mint a viszketés, nem hagy nyugtot az embernek. Meg kell találnunk a választ. Kik éltek itt? Mivel foglalkoztak? Vajon ők voltak azok, akik később birtokba vették az egész világot? Miután kiderült, hogy a núbiaiak rajzottak ki Afrikából, most azt szeretném tudni, hogy miért éppen ők? Mi volt a technológiájukban és kultúrájukban, ami képessé tette őket erre a sikeres terjeszkedésre? És mi történt azután?
Forrás: ng.24.hu