Egy kutató élményei

Fotó: Glynis Jehle

Azt igyekszik felmérni, stabil izotópok felhasználásával, hogy milyen hatással van a monszun erejének változása Kelet-Afrika ökoszisztémáira. A stabil izotóp arányai bizonyos elemek, például a szén és az oxigén nehéz és könnyű izotópjainak viszonylagos mennyiségei, s ezek az arányok sok mindent elmesélnek arról, hogy egy állat mit evett, s milyen volt akkor a klíma. Szóval, kapunk némi betekintést, hogy milyen lehetett akkoriban a világ. Az utóbbi tízezer évben élt nagytestű növényevők fogaiban lévő stabil izotópok elárulják, hogy a monszunerő változása miképpen hatott a helyi klímára és környezetre. Ennek az információnak a segítségével kideríthetjük, milyen környezeti indítóok késztethette őseinket, hogy a vadászó-gyűjtögető életmódról áttérjenek az állattartásra, ami körülbelül 4500 évvel ezelőtt ment végbe, miután Kelet-Afrika területei egyre szárazabbá váltak.

Kendra Chritz dolgozik még néhány izotóp-ökológiai projecten is az ugandai modern ökoszisztémákkal kapcsolatban.

Egyik általános iskolai tanára azt mondta neki, hogy ő nem foglalkozhat természettudománnyal és nem lehet felfedező, mert ő csak egy lány. Ennek a tanárnőnek nem lett igaza! Egyetemistaként egy olyan, paleoökológiai projektben vett részt a dublini Természettudományi Múzeumban, amely a jégkorszaki óriás ír jávorszarvasokat kutatta.

A terepmunkái tele van meglepetésekkel, kezdve azzal, hogy milyen kövületeket lehet egyáltalán találni, és hol. „Nem úgy megy ez, hogy órákig bolyongunk, és nem találunk semmit, aztán egy fa alatt megpihenve, csak úgy észrevesszük azt a bizonyos fosszíliát vagy megmunkált tárgyat, amit egész nap (vagy már napok óta) kerestünk. A leletkutatás sikere nagyrészt a vakszerencsétől függ” – mondja a kutató. És hányszor kerülnek szorult helyzetbe! „Én nem vesztem el – folytatja a mesélést – de egyszer például, több órára elakadtam a sivatagban, máskor egy megáradt folyó állta utunkat, és éjjel egykor úgy döntöttünk, hogy kötelek segítségével fogunk átkelni rajta. Az elmúlt nyáron el kellett jutnom a Turkana-tó túlsó partjára. Választhattam: négy napos autókázás a nehéz és elég veszélyes területen (de autóm nem volt); rövid utazás egy kisrepülőgépen; vagy egy hosszú és kissé bizonytalan csónakázás a vízilovakkal és krokodilokkal teli tavon. Fölajánlották, hogy repülőgépen átvisznek, de nem biztos, hogy majd vissza is hoznak. Nagy szükségem volt az ottani leletekre, ezért fölszálltam a gépre, bár nem tudtam, hogyan kerülök vissza. Végül, Louise Leakey, a Kenyában dolgozó peleontológus, volt olyan kedves és visszahozott a saját gépén.”

A kutatónő kedvenc helye a Turkana-tó (világ legnagyobb, állandó sivatagi tava, nagy része Kenya területén van, egy kis része nyúlik át Etiópiába, 1888-ban Teleki Sámuel és az osztrák Ludwig von Höhnel fedezte fel). „Mindenütt érzem arrafelé az őseink titokzatos jelenlétét. Sivár és kegyetlen vidék ez, de hívogató és elbűvölő is. Különösen a tó nyugati partján fekvő Lothagam-réteg belseje egyszerre derűs és rémisztő. A helybéliek szerint szellemek lakoznak arrafelé, és nem is ajánlatos odamenni. Az elmúlt nyáron egy hétezer éves halásztanyán dolgoztam Lothagam közepén, amikor is egy másik régészcsapat két kilométerrel arrébb ásott. A régészek két turkanai férfit akartak felfogadni éjjeliőrnek; ezek, a szellemekre hivatkozva igen magas bért kértek. Egyikük a heves alkudozás közben odamutatott a távolban egy terepruhás fehér alakra (rám!), valamilyen üledékréteg tetején: – Ott! Ott van a szellem! – Mire a régész közölte vele, hogy az nem egy szellem. Hanem… egy geológus” – meséli élményeit Kendra Chritz.

„De a legrémisztőbb az volt, amikor majdnem ráléptem egy kiszáradt patakmederben egy ott sütkérező fűrészpikkelyű viperára. Abban a pillanatban, ahogy meghallottam a pikkelyei egymáshoz dörzsölésével keltett figyelmeztető hangját, szó szerint megfagyott bennem a vér, s a kezemben a macsetével olyan gyorsan rohantam ki a mederből, ahogy csak tudtam. Azóta sem emlékszem a részletekre. Aztán voltam én Nairobi belvárosában is, a tömegben, amikor kitörtek a zavargások. Ment a lövöldözés, fütyültek mindenfelé a golyók, s én csak rohantam, két kezemmel a fejemet fogva, amilyen gyorsan csak tudtam. Egyszer pedig, mit sem sejtve, épp egy hiéna-kotorék előtt térképeztem föl az üledéket – pár méterre a frissen kettéroppantott zsákmány csontjaitól. Aztán csónakon utaztam a tó Central-szigetére, miközben a nálunk majdnem kétszer magasabb hullámok a levegőbe dobáltak, s a fedélzethez vagdaltak bennünket, miközben, úgy félúton, az egyik barátunk egyre szélesedő repedést fedezett föl az üvegszálas hajótest oldalán, de egy vízilovon is végigsétáltam, mert nem hittem, hogy délidőben ilyen közel tanyázik a parthoz, s aztán nagyon sok, friss krokodilfészek mellett rohantam vissza a táborba. S mindez a tudomány nevében!”