Az óriásfák szerelmese

Fotó: HSU

1996 óta vezet botanikai és erdészeti kurzusokat a HSU normál és posztgraduális tagozatán. 1986-ban az oregoni Reed College-ban (magánegyetem)a zuzmókat és a régi Doglas-fenyveseket tanulmányozta. A diplomáját 1989-ben kapta meg, majd utána a Floridai Egyetemen tanult, s ott a Costa Rica-i, „felhőerdő” fáinak koronájában élő briofitákkal foglalkozott. Mostani kutatómunkájában az öt legmagasabb fafajtára koncentrál, eredményeivel a több tucat szaktudományos értekezés mellett könyvekben, magazinokban, filmekben, rádió- és tévéműsorokban és az interneten is találkozhatunk.

Sillett már gyerekkorában kutató szeretett volna lenni, ahogy mondja: „Nagyon szerettem Pennsylvania déli-középső vidékén az Appalache-hegység erdőségeit, ahol gyakran kirándultunk. Figyeltem a madarakat, fogdostam hüllőket és kétéltűeket, s fára másztam. Vagyis én már akkor is tudományos kutató akartam lenni.”
Oregonban, a portlandi Reed College-ban gyakran társaival megmászták az egyetem körüli park fáit, így vezetve le a vizsgára készülés feszültségeit. 1987-ben, egy vakációra barátaival délre utazott, hogy a saját szemükkel is lássák a kaliforniai óriásfenyőket. Mélyen bent az erdőben, Sillett talált egy olyan, magas fát, amit felszerelés nélkül is meg lehetett mászni. „Ma persze már tudom, hogy ez nagyon veszélyes és ostoba vállalkozás volt – emlékszik vissza -, de ott fönt a fa tetején, amikor végigtekintettem az alattam elterülő ősvadonon és a végtelen óceánon, azonnal rájöttem, hogy én mindig is az erdők lombkoronáját akartam tanulmányozni.”
Így lett a magas erdő kedvenc tartózkodási helye, gyönyörködik az óriásfákban odafönt a magasban. A kutató szerint: „A fa, hozzánk hasonlóan, embrióként kezdi az életét, de ott kell maradnia a helyén, belegyökerezve a földbe. E nyilvánvaló hátrány ellenére egy fa több mint ezer évig is elélhet, majdnem száz méter magas is lehet, és több mint háromszáz tonna faanyagot is termelhet, s miközben a saját életét éli, a koronája hihetetlenül sok növény- és állatfajnak ad otthont. Találok itt álélősködő zuzmókat és mohákat, páfrányokat és virágos növényeket, s az ágak tövén összegyűlő humuszon vagy benne vígan tenyésznek a rovarok, pókok, atkák, rákfélék, puhatestűek, de még szalamandrák is.”

És, hogy hogyan telik egy erdőkutató egy napja? „Ha éppen nem tanítok, a normál munkanapom kora reggel kezdődik, amikor a kutatócsoportom elindul az erdőbe, megmérni a fákat. Kötélen mászunk föl egészen a koronáig, csoportmunkával föltérképezzük a struktúrákat, felszerelést telepítünk, vagy mintákat gyűjtünk. Gyakran több mint napi nyolc órát is odakint töltünk. Néhány különösen ágas-bogas fának a megmászása és az összes mérés elvégzése több napig is eltart. De nem minden nap mászunk, hiszen legalább ugyanannyi munkanapot igényel a begyűjtött minták laboratóriumi feldolgozása, az adatok elemzése vagy az írás.

Sillett legkedvesebb élménye éppen a National Geographic Society vezette munkájához köthető. 2011 februárjában Michael Nichols fotográfussal és csapatával dolgoztak.

„Segítettem a famászásban és annak a felszerelésnek a telepítésében, amellyel megvizsgálhatták a világ egyik legterjedelmesebb fáját, melyet én 1987-ben fedeztem föl, egy 3200 éves mamutfenyőt. Szokatlanul sok hó esett azokban a napokban Sierra Nevadában. Méteres hó borította a talajt, és jó félméteres hó a fa vastagabb ágait is. E kolosszális fa megfagyott koronájában csak nagyon óvatosan volt szabad mozogni, hogy ne verjük le az ágakról a havat, ugyanis Nicholsnak épp az volt a legfőbb célja, hogy teljes téli pompájában örökítse meg ezt az óriást. Nekem pedig az volt az egyik fő feladatom, hogy fölhurkoljak egy mászókötelet a korona legtávolabbi szélén, jó húsz méteres távolságban a törzstől. Hát, ahogy odamásztam arra az ágvégre, ahogy onnan visszatekintve gyönyörködhettem a csodálatos fában és a szomszédaiban, nos azt én soha nem fogom elfelejteni! – emlékezett vissza Stephen Sillett.