Pillanatképek Marokkóból

Ez az ország különleges természeti és civilizációs adottságokkal rendelkezik, s egyáltalán nem jellemzi az egysíkúság – sem földrajzi, sem kulturális értelemben. Bár vannak tevék, van sivatag is, sőt, arabokat is szép számmal találunk itt, mégsem mondhatnánk azt, hogy egy fanatikus muzulmán államban járunk, vagy éppen a „látványtevék” és a Szahara lenne az egyetlen néznivaló.

Marokkóban járva, aligha mondhatnám azt, hogy megértettem az ország működésének, fennmaradásának, gazdagságának és szegénységének a titkát. A marokkóiak nem borulnak a turista vállára, hogy kisírják bajaikat, de nem is vigyorognak az arcunkba, nem játsszák el: attól lettek éppen most boldogok, hogy megpillantottak minket – ahogyan az más keleti eredetű kultúrákban egyébként tapasztalható.

Mindez a komolyság érezhető a bazárban, a piacokon is – Marrakech medinájában, óvárosában járva, napok alatt sem találunk egy olyan tárgyat, amely kifejezetten felesleges lenne, illetve csak és kizárólag turistáknak készült volna. A portékák megmunkálása sem arra utal, hogy a gyors haszonszerzés lenne az egyetlen és kizárólagos szempont a készítéskor. Persze alkudozni itt is kell, és európaiaknak ez nem is mindig sikerül, főleg, ha franciául nem vagy csak hibásan beszélnek…

Kevés zsebtolvaj, sok nyelvzseni

Kár zsebre dugott kézzel járkálnunk a medinában, vagy a főtéren, a híres Dzsemaa el-Fnán, ugyanis még a berber kisfiúk is rászólnak a turistára: itt nincsenek zsebtolvajok… A berber kisfiú „beszólása” nem meglepő: a helybéliek büszkék arra, hogy a közbiztonság Marrakechben jó, de büszkék lehetnének arra is, ami nekik természetes: a gyerekek már hétéves korukban angolul is képesek egy kicsit kommunikálni. Angolul egyébként kevésbé tudnak, franciául, arabul és valamelyik berber dialektusban viszont már a kisiskolások jelentős része beszél. Persze ez csak a városokra igaz. A falvakban az arab és berber nyelvtudás jellemző a gyerekekre, a felnőttek pedig az európai nyelvek közül a franciát sokkal jobban értik, mint például a magyarok vagy éppen az odatévedt szlovákok…

Koutoubia-mecset

Mindebből látható, hogy Marokkó lakossága korántsem egyszerűen eredeztethető arab vagy berber gyökerekből. Az itt élő eredeti népesség leszármazottjai a berberek, akiknek a neve a római elnevezésre, a barbárokra utal. Ők három csoportba oszthatók nyelvük szerint: a Rif hegységben élők, a Középső-Atlasz vidékén lakók és a Szusz (Sousse) folyó völgyében élők alkotják a három nagyobb tömörülésüket. Az arabok később érkeztek, a Krisztus utáni hetedik században, és mára annyira összekeveredtek az őslakossággal, hogy igen nehezen választható szét a két népesség. Marokkóban járva-kelve érthetjük meg egyébként azt, hogy mit jelent a „frankofónia”, vagyis az egykori francia gyarmatbirodalomhoz való hozzátartozás. Ebben az országban ugyanis szinte mindenki beszél franciául, és elég furcsán néznek azokra a turistákra, akik csak angolul, esetleg németül kommunikálnak.

Marrakech fantasztikus világa, a nyolcszáz éves Koutoubia-mecset, a carrarai márványból készült XVI. századi királysírok az Al-Manszúr mecsetben, az évezredes víztározó látványa a Menarában, vagy éppen az Al-Bahia palota míves falfestményei, építészeti megoldásai egyaránt kivételesnek mondhatók.

Marrakechen kívül is van élet

Ourika-völgy

De Marrakechen kívül is megannyi lenyűgöző, magával ragadó pillanat vár az utazóra Marokkóban: az Atlasz hegység csúcsai, az egymásra gyűrt kőzetrétegek és a magányos tanúkövek (amelyek arról tanúskodnak, hogy a felszínformáló erők csak az alattuk lévő rétegeket kímélték, a puhább kőzettel takart más részek pedig egyszerűen „elkoptak” mellőlük) mind-mind kiváló alkalmat nyújtanak arra, hogy az Eurázsiai-hegységrendszer kezdetének tanulmányozásába fogjon az érdeklődő. Marrakechből nem sokat kell ugyanis utazni, hogy a mindig zöldellő Ourika-völgybe, vagy a 2200 méteres magasságot közelítő Tichka hágón át a Szahara közelébe jussunk.

Útközben pompás tájakat szemlélhetünk: oázisok, folyóvölgyek, kiszáradt vagy éppen vízzel és élettel megtelő vádik (franciásan „oued”-ek) váltják egymást. Marokkó északi, észak-nyugatibb részén legfeljebb köves, porladozó síkságok, sivatagosodó területek húzódnak, az igazi Szahara csak Agadir kikötőjétől délre, illetve az „atlaszontúli” Ouarzazate városától keletre kezdődik. Ouarzazate egyébként csak a múlt század elején nőtt ki a poros környékből: az ezer kasbah vidékének nevezett régióban jelenleg Marokkó filmfővárosának számít, ahol olyan mozikat fogattak, mint a Csillagok háborúja vagy az Arábiai Lawrence, illetve az Asterix és Obelix. „James Bond” és sokan mások is jártak persze erre…

A kasbahok világa

Ait Ben Haddou

A kasbahok világa szintén pazar látnivalókat tartogat: a leghíresebb közülük az UNESCO védelmét élvezi, és Ait Ben Haddou-nak hívják. Ez a kasbah (ejstd: kászbá’h), pontosabban ksar (ejtsd: kszár) szerepel a Magyarországon kapható Marokkó-térkép, a Cartographia kiadványának címoldalán is. De mi is az a kasbah, illetve ksar? Tulajdonképpen tornyos épületeket jelent a kasbah, amely agyagból, földből, kőből tevődik össze. A tornyos épületek összességét, fölöttük és körülöttük esetleg védművekkel kiegészítve nevezzük ksarnak. Erre példa az Ait Ben Haddou-i épületegyüttes, amelyet egyébként a huszadik században is kiegészítettek, amikor az Arábiai Lawrence című filmet forgatták (persze ekkor sem Szaúd-Arábiába, hanem Marokkóba ment a stáb…). Ebben a kasbahban készültek az újabb filmek közül a Gladiátor egyes jelenetei is.

Taroudant

Ait Ben Haddou-ból utunk tovább folytatódott az Atlanti-óceán felé. Ismét átkeltünk az Atlaszon, igaz, ez az út már nem volt annyira szerpentines, de a Magas-Atlasz legmagasabb pontját elkerültük, a négyezer méter fölé emelkedő Dzsbel Toubkalt nem láthattuk. Pedig ez Afrikában a Kilimandzsárón kívül az egyetlen pont, ahol örök hó borítja a hegytetőt. De sebaj, helyette láttunk egy régi királyi várost, Taroudant-t, ahol a korábbi palotában ma szálloda működik. Innen vezetett utunk Agadirba, amely jelentősebb üdülőhellyé alakult az elmúlt évtizedek során az Atlanti-óceán partján. Ennek oka egyébként az, hogy négy évtizeddel ezelőtt egy hatalmas földrengés 15 ezer ember halálát okozta a környéken, és elsöpörte a régi települést. Időközben egy modern város épült ki az egykori Agadirtól egy kissé távolabb. A város kikötője a helyiek szerint a világ legnagyobb szardínia-feldolgozó bázisa. Ettől a telephelytől nem messze kezdődik a szállodasor, amely hosszú kilométereken át húzódik. Az olcsóbb és középkategóriás szállóktól kezdve a Le Méridienig számos típust láthattunk a hotelekből, és szerencsére mi a Budavár Tours utazási iroda jóvoltából ez utóbbiban szállásolhattuk el magunkat. A létesítmény nyolcezer négyzetméteres úszómedencéjében vígan kipihenhettük a hegyvidéki túra fáradalmait, és itt még az óceán embermagasságú hullámai sem zavartak…