A legfényesebb és a legnagyobb csillag – megtalálták?

A szóban forgó csillag a fantáziadús LBV 1806-20 nevet kapta, tömege pedig a mi Napunk 150-szeresének felel meg. Fényessége 40 milliószor múlja felül központi csillagunkét. A korábbi rekorder az úgynevezett Pisztolycsillag volt, amely hatmilliószor fényesebb a Napnál, és körülbelül százszor nagyobb tömegű.

Már korábban is sokat tudtak róla, de nem eleget

Az LBV 1806-20-at már korábban is ismerték a csillagászok, mint egy fényes, kék égitestet, amelyet nagy felbontóképességű távcsövekkel lehet észlelni. Most azonban közelebbről is megvizsgálták a kutatók az objektumot, és azt feltételezik, hogy még akkor is óriási mértekről van szó, ha utóbb kiderül: nem egyetlen, hanem kettő vagy három csillag okozza ezt a rendkívüli fényességet. E felfedezésről egyébként az Amerikai Csillagászati Társaság nemrégiben megrendezett tanácskozásán számoltak be a kutatók, a Space.com internetes űrkutatási újság szerint.

Stephen Eikenberry, a felfedezést bejelentő kutatócsoport vezetője, a Floridai Egyetem professzora így nyilatkozott: gyakorlatilag kizárt, hogy egy csillaghalmazt találtak volna, legfeljebb kettős vagy hármas csillagrendszerről lehet szó, de még ez is valószínűtlen. A kutatók minderre abból következtetnek, hogy az LBV 1806-20 periodikusan változik, ami az egymagában lévő csillagokra jellemző tulajdonság. Ha azonban mégis kettős- vagy hármascsillagról van szó, akkor viszont még zavarbaejtőbb a felfedezés, hiszen akkor a csillagászoknak magyarázatot kellene találniuk arra, hogy miként kerülhetnek ilyen közel egymáshoz ezek az égitestek.

Új elméletek szükségeltetnek

A csillagok formálódásáról jelenleg elfogadott elméletek szerint azonban nemcsak a kettős és hármas csillagrendszerek efféle fényessége tűnik megmagyarázhatatlannak, hanem az is, hogy egyetlen égitest ilyen méretet érjen el. Az LBV 1806-20 ugyanis olyan nagy tömegű, hogy saját súlya alatt össze kellett volna roppannia. A csillagászok korábban a Napnál 120-szor nagyobb tömegű égitest létezését ki is zárták, minthogy egy ilyen objektumban olyan magas nyomás és hőmérséklet keletkezne, amely minden további felesleges súlyt (120 naptömeget meghaladó anyagmennyiséget) elégetne, illetve kilökne az égitest felszínéről.

Ugyanakkor az LBV 1806-20 rejtélyének megoldásában fogódzót jelenthet a csillag közvetlen környezetének alaposabb vizsgálata. A csillag ugyanis egy olyan halmazban található, ahol rendkívül ritka és szokatlan objektumok fordulnak elő. Így például egy különleges intenzív és erős mágnesességgel rendelkező neutroncsillag és egy úgynevezett protocsillag. (A protocsillag tulajdonképpen egy olyan égitest, amelyből később csillag válhat, vagyis egy még meg nem született csillagról van szó.)

Hipernóva-robbanás következik?

Eikenberry éppen ezért új elmélettel állt elő a hatalmas csillag keletkezését illetően. Szerinte egy öreg csillag, miután elérte életciklusának a végét, felrobbant, és ennek a robbanásnak, a szupernóva keletkezésének köszönhető az LBV 1806-20 születése. Egy kisebb csillag ugyanis, amely éppen formálódóban lehetett azidőtájt, befoghatta a szupernóva anyagát, és ezeket a gázokat olyan gyorsan vonzotta magához, hogy a kilökődésre, a súly elvesztésére nem maradt idő. (Persze ez a gyorsaság inkább csak csillagászati mértékkel tekinthető sebes folyamatnak, hiszen körülbelül százezer év alatt játszódhatott le mindez.)

Eikenberry mindehhez hozzátette a most felfedezett, hatalmas méretű csillag nem lehet túlzottan hosszú életű. Nagyon gyors és „durva” folyamatok játszódnak le egy ilyen égitestben, ezért általában kétmillió év alatt fel is robbannak (összehasonlításul: a mi Napunk már most ötmilliárd éves, tehát nagyságrenddel “öregebb”, és még jó ideig működhet tovább). Az LBV 1806-20-ashoz hasonló csillagok egyébként nem is szupernóvaként fejezik be az életüket, hanem még erőteljesebb hipernóva-robbanásokat produkálnak, amelyek az egyik legerősebb elektromágneses sugárzást, a gammasugárzást termelik.

Miért nem vették eddig észre?

S hogy a legfényesebb és legnagyobb csillagot mindeddig miért nem vették észre? – erre a kérdésre gyors választ adott Eikenberry: az LBV 1806-20 fényének 90 százaléka elveszik a csillagközi térben, az ott lévő porban és gázokban. Az LBV 1806-20 ugyanis a Tejútrendszer túlsó végén található, így a Földről alig-alig vehető észe. A kaliforniai Palomar csillagvizsgáló számára azonban ez az égitest sem maradt láthatatlan, és a kutatócsoport egy másik távcsövet, a chilei Blanco teleszkópot is felhasználta a vizsgálatokhoz.