Hétköznapok a Holdon

Neil Armstrong 1969 július 21-én élő adásban a Hold felszínéről azt mondta: „Ennek a tájnak meg van a maga különleges szépsége. Leginkább az USA sivatagos vidékeihez hasonlítható.”

Igen ám, de amíg az USA sivatagos területei Kaliforniából rövid autózással elérhetők, a Holdra három napig kell utazni másodpercenként 11 kilométeres sebességgel.

A Hold pszichés utóhatása

Bush úgy nyilatkozott, hogy a NASA-nak biztos nem jelent majd problémát a holdutazásra önkénteseket találni. De mire is vállalkoznak ezek a kalandvágyó űrhajósok?

1969 és 1972 között 12 űrhajós lépett a Holdra. Az élmény mindegyikőjük életét megváltoztatta, van akijét egészen drámai módon. Az első Holdra lépők közül (Apollo 11) Buzz Aldrin később alkoholizmussal küzdött, Edgar Mitchell, az Apollo 14 legénységéből pedig paranormális jelenségeket kezdett vizsgálni visszatérte után. Az Apollo 15-ről James Irwin újjászületett kereszténnyé (egyébként csakúgy mint Bush) lett, és az Ararat hegységben Noé bárkája után kezdett el kutatni.

Az Apollo program 1972 decemberi törlése alapvetően két okkal volt magyarázható: egyrészt elfogyott a politikai lelkesedés, másrészt mindenegyes új misszió új kockázatot is jelentett, az addig remek statisztikán csak ronthattak volna.

A Föld védőpajzsán túl

Bár a hat hónapos marsi utazáshoz képest tényleg gyerekjátéknak tűnik eljutni a Holdra, azért mind a járműveknek, berendezéseknek, mind az űrhajósoknak extrém körülményekkel kell megküzdeniük.

Az út során az űrhajó kilép a Föld mágneses védőpajzsából (szemben a Nemzetközi Űrállomással, amely elég alacsonyan van ahhoz, hogy még védve legyen), és ki lesz téve a kozmikus sugárzásnak és az esetleges intenzív és kevésbé intenzív napkitöréseknek. Egy napkitörés esetén az űrhajósok semmiféle védelemre nem számíthatnak. Az 1972 augusztusi napkitörés erőssége például néhány órán belül megölte volna a sugárzásnak kitett űrhajósokat. Létfontosságú tehát egy, a sugárzástól megvédő óvóhely építése.

A holdi építkezés sem lesz egyszerű művelet: a holdi talajban nehéz mélyre ásni, és zavaró a bolygót fedő vastag porréteg is. Az Apollo programban használt holdjárók működtetésében is problémát okozott a mindenütt jelenlévő por, és volt olyan űrhajós, Harrison Schmidt, akinek a holdjáró műszereinek a portól való megtisztítása során allergiás tünetei jelentkeztek.

A Holdon a gravitáció körülbelül egy hatoda a Földön tapasztaltnak: ez bár gyenge, ám még is egészségesebb, mint a Nemzetközi Űrállomás zéró gravitációja, amely rendszeres edzés nélkül a csontok és izmok sorvadásához vezet.

Furcsa elszigeteltség

Az izoláció pszichésen megerőltető. Részben hasonlít a sarkvidékeket kutatók bezártságához, nagy különbség viszont, hogy a Holdon ha felnéz az ember az égre, a Földet látja, ez pedig folyamatosan emlékeztet a hatalmas távolságra. Neil Armstrong erről az érzésről így nyilatkozott: „Egyáltalán nem óriásnak éreztem magam. Rettentő kicsi voltam.”

Pozitívum viszont, hogy a Nemzetközi Űrállomással ellentétben, a Holdra nem kell minden egyes alkatrészt űrhajóval felhordani, a Hold rengeteg olcsó nyersanyagot kínál. A houstoni Johnston Űrközpont kutatói már el is kezdték azt vizsgálni, hogy a holdi anyag hogyan alakítható át betonná illetve üveggé. Az oxigén hiánya nem lehet akadály: a holdpor 40 százalék oxigént tartalmaz.

Ha pedig már az emberiség kitanulta a Holdon való élet csínját-bínját, a Naprendszer hasonló felépítésű bolygóinak (Merkúr, Plutó) feltérképezése sem jelenthet akadályt.