Céllövő vulkánok az Io-n

A Galileo Galilei által 1610-ben felfedezett Io, amelyet kisebb távcsövekkel is megfigyelhetünk az égbolton, rendkívül sok, intenzíven működő vulkánnal rendelkezik. Ezek Naprendszerünk legaktívabb tűzhányói, folyamatosan ontják a forró gázokat, port és kőzeteket.

A vég nélküli kitörések során anyaguk akár 400 kilométer távolságra is lökődhet az űrbe, majd visszahullik a hold narancsos-sárgás felszínére. Az alászálló anyag és a kitörések réseket vágnak a hold egyébként még csak 1 millió éves kérgében. Az Io vulkáni aktivitását a Jupiter gravitációs hatása okozza. A hold felszíne roppant erejű árapálynak és elektromos erőnek van kitéve, amelyek szinte sebként szakítják fel felszínét. Az erős tömegvonzás hatására az Ió teste gumilabdaszerűen torzul.

Hóesés az Io-n

Io a mitológia szerint Argosz király leánya, aki szépségével meghódította Zeuszt. A féltékeny Héra által tehénné változtatott királylány az istennő „jóvoltából” fellépő folyamatos darázstámadásoktól megőrül, majd emberi alakját visszanyerve, világra hozza fiát Epaphost, akinek apja természetesen Zeusz.

A hold névadójához hasonlóan nem kevésbé aktív és hányattatott „életet él”. A Jupiter gravitációjától hullámzó felszíne mellett, még egy érdekes jelenség figyelhető meg rajta. A fellövellő és ívben visszahulló porfelhők a magasban megfagynak, és speciális hó formájában érkeznek vissza a felszínre. A finom por leszállva az Io-ra káprázatosan színes rétegekkel borítja annak felszínét. A leheletfinom porból álló felhők csúcsán azonban meglepő folyamatok zajlanak: az anyag egy része nem tér vissza a holdra.

Galaktikus céltábla

A nagy erejű kitörések következtében a por egy része elérheti akár a szökési sebességet is, azt a gyorsaságot, amelynél már képes az adott égitest gravitációját legyőzve az űrbe „szökni”. Bár az esély nagyon kicsi, hogy ez egy műholdat eltaláljon, mégis az amerikai és európai űrkutatási hivatalok által felbocsátott Ulysses 1992-ben a hold „célkeresztjébe” repülve támadást szenvedett a vulkanikus por egyik elszabadult áramlásától.

Ugyan a program vezetői számítottak galaktikus porral való találkozásra, hiszen a Naprendszer hemzseg az aszteroidáktól és egyéb üstökösöktől, azt legmerészebb álmainkban sem képzelték, hogy az ütközés károkozója a Jupiter egyik holdja lesz. A vastag sugárban támadó porfelhő másodpercenként 300 kilométeres sebességgel tört a szatellitának.

Ezzel a sebességgel Naprendszerünk egyik leggyorsabb jelenségének címére is könnyen pályázhatott volna az áramlás, ennél csak a napszél gyorsabb a maga 300-800 km/ sec sebességével. Szerencsére általában az áramlásokat igen kicsiny, a cigarettafüst részecskéihez hasonló nagyságú részecskék alkotják, így még a nagy sebesség ellenére sem tudtak jelentős kárt okozni a hajó külső burkolatában.

Lelepleződik az Io

Az ütközésért a kutatók először nem is az Io-t tették felelőssé, hiszen kitörései többnyire nem járnak ilyen lenyűgöző gyorsasággal száguldó anyag elszökésével. Jelölt volt még a Jupiter sötét gyűrűrendszere, amely azonban nem lenne képes ilyen áramlást létre hozni, valamint a Shoemaker-Levy 9 üstökös, amely viszont ekkor éppen másfele bocsátotta ki porszeleit.

Végül a NASA Galileo műholdja oldotta meg a rejtélyt, amikor 1995-ben szintén porzáporba került a Jupiter közelében történő elhaladásakor és orbitális pályára állásakor. A több év alatt összegyűjtött adatok alapján napjainkra a tudósoknak sikerült az Io vulkanikus aktivitása és az űrben megjelenő poráramlások között összefüggést találni. A számítások szerint a kilövellések akár akkora energia felszabadulásával is járhatnak, hogy még a hold pályáját is módosíthatják.

Az előzmények után nem meglepő, hogy 2000-ben, a Szaturnusz felé száguldó Cassini szonda is találkozott a portömeggel, mikor a Jupiter közelében elhaladt. A Cassini pordetektorai sokkal érzékenyebbek elődeiénél, így a sebesség, tömeg és töltésmérésen kívül lehetőség nyílott arra is, hogy a szonda analizálja a por összetételét is. Ezek szerint fő komponensei a kén, szilícium, nátrium és kálium, ami szintén a vulkanikus eredetre utal.

A csillagászok szerint nem kizárt, hogy a por akár Földünket is eléri, azonban ne számítsunk az augusztus közepi meteorhulláshoz hasonló, látványos jelenségre, mivel ahhoz legalább homokszem méretű részecskék szükségesek Az Io poráramai pedig jórészt a méter milliárd részénél is kisebb szemekből állnak. Ha a poráramok el is érik a Földet, valószínűleg nem vesszük észre.

Rossz öntözőberendezés

Az Io a Jupiter előtt

Amikor a már említett Ulysses 2004 elején újból elhaladt a Jupiter közelében, egy újabb, az eddigieknél talán még meglepőbb jelenségre figyelt fel. A „menetrendszerinti” porlöket ugyan eltalálta a szondát, azonban ez esetben éppen pont az ellenkező irányból, mint amerre az Io járt.

A feltételezések szerint az Io vulkánjaiból kilövellt por tett egy kört a Jupiter egyenlítői síkjában, ahol felgyorsulva, pont a kitöréssel ellentétes irányból támadt a kósza műholdra. Érdekességképpen az Ulysses a Jupiter északi sarkának közelében, a 75. hosszúsági foknál járt, ahol galaktikus por egyébként nem fordul elő. A szonda és a poráram találkozása mindezek ellenére megtörtént, ami arra utal, hogy az óriásbolygó, hasonlóan egy megtébolyult öntözőberendezés vízszórásához, képes minden irányba eltéríteni a vonzásába került poráramokat.

Kapcsolódó cikkünk: