A radarműholdak rögzítették a cúnami magasságát

Az amerikai-francia TOPEX/Poseidon és a Jason-1 műholdak december 26-án két órával az indonéz partok közelében bekövetkezett nagyerejű földrengés után a Bengáli-öböl felett haladtak át. A szökőár első hullámai ekkor érték el Sri Lankát és az indiai Andaman és Nicobar-szigeteket.

A műholdak azonban nem a parti területeket figyelték, hanem nyolc percen keresztül, 3000 kilométer hosszan az Indiai-óceán vízszintjét vizsgálták radarberendezéseik segítségével. Így a műholdak a Bengáli-öbölt elérő szökőárról egyedülálló, folyamatos adatsorral szolgáltak.

Összehasonlításképpen: a cunami jelzőrendszerek, “cunaméterek”, amelyek a Csendes-óceánon már megtalálhatók, az Indiai-óceánon pedig a jövőben tervezik felállításukat, elszórtan lebegő műszerek, csak egymástól viszonylag nagy távolságban lévő, elszórt pontokon képesek a szökőárt előrejelezni. Ezzel szemben a radarberendezések a szökőárról folyamatában is képesek adatokkal szolgáltatni.

Félméteres hullámok a mélyvízben

A műholdak adatai szerint a legnagyobb földrengés által kiváltott két vízfal 500-800 kilométer távolságban követte egymást. A nyílt óceánon hullámaik legfeljebb 50 centiméterrel emelkedtek a víz szintje felé. Bár a cunami a felszínen rejtőzködik, radarberendezésekkel megállapítható pontos magasságuk: a vízfal december 26-án az óceán 4000 méter mélységébe is leért.

Több ezer kilométer megtétele után, a partmenti sekély vizekbe érve ez a vízfal kiemelkedett, és csaknem tízméter magas hullámokkal csapott le a partra. A műholdak a két nagy vízfaltól 100-200 kilométer távolságban kisebb hullámokat is megfigyeltek.

Összehasonlításképpen, nagy viharok esetében a hullámfalak legfeljebb 10 méter mélységig hatolnak le, azaz csak az óceán felszínközeli vizei érintettek a a hullámzásban. A hullámfalak ilyenkor néhány száz méter távolságban követik egymást.

A cunamik ereje tehát többezer nagy viharéval egyenértékű. És bár az óceánokon rendkívül rejtőzködve száguldanak, sebességük eléri egy sugárhajtású repülőgép sebességét.

A kutatók remélik, hogy a megfigyelések segítenek a cunami-előrejelző rendszerek finomításában. A cél, hogy miután a szeizmométerek megállapították a földrengés erejét és epicentrumát, a cunami-modellek képesek legyenek meghatározni, hogy hol, mikor és milyen magasságú hullámokkal csap le a szökőár a partok mentén.

A számításban természetesen a legfontosabb adat, hogy az óceánokon milyen mélységig ér le a vízfal – ezért óriási jelentősségű, hogy a december 26-ai katasztrófában a radarműholdaknak ezt az adatot sikerült rögzíteniük. A vízfal magasságának ismeretében pedig idejében lehet riasztani a part mentén élőket.