Igazat mondott-e az Északi-sark felfedezője?

A brit expedíció 475 mérföldet akar megtenni most, akárcsak mintegy kilencven éve Peary. A Pearyhez hasonlóan a Columbia-fokról induló mostani csoport tehát Kanada inuitok lakta territóriumát, a Nunavut tartomány egyik bázisát választotta startolási pontként. Ez a helyszín nincs messze Grönlandtól, az ahhoz közeli Ellesmere-sziget egyik legészakibb pontja.

Peary pechje: még mindig ő a leggyorsabb

Peary útja óta a leggyorsabb expedíció egy kanadai csoport nevéhez fűződik, akik 43 nap alatt érték el a Föld északi pólusát. Ők 2000-ben vállalkoztak a veszélyes útra. Averyék most Pearyhez hasonlóan inuitok által tenyésztett kutyákkal, és az „alkalomhoz illő”, fából készül szánokkal vágnak neki a jeges vidéknek.

„Meg akarják oldani minden idők legnagyobb sarkkutatási rejtélyét” – magyarázta a csoport céljáról a hírügynökségeknek Geraldine McGrory, az expedíció, vagyis a Barclays Capital Ultimate North Expedition szóvivője. Szeretnék ellenőrizni, hogy Peary valóban igazat állított-e, és minthogy Peary életében nem tudta bizonyítani minden kétséget kizáróan, hogy elérte az Északi-sarkot, ezért most ha sikerülne ennyi idő alatt megtenni az utat, az komoly bizonyítéknak számítana a brit „kalandorok” szerint. Averyék egyébként – szóvivőjük szerint – hisznek Pearynek, és megvalósíthatónak tartják a 37 napos sikeres utazást.

Avery kérészéletű rekordja

Avery volt a legfiatalabb brit felfedező, aki elérte a Déli-sarkot 2002-ben. A most is csupán 29 éves sarkkutató rekordját azonban akkor néhány hét múlva megdöntötték, mert egy 23 éves vállalkozókedvű brit fiatal leszorította őt a képzeletbeli dobogó tetejéről.

A Jeges-tengert most átvágni próbáló expedíció a Föld egyik legkíméletlenebb térségében vág neki útjának. Helyenként mínusz ötvenfokos hidegben kell majd vándorolniuk, s nagy veszélyt jelenthet számukra a fel-felszakadozó jégpáncél is, időnként akár kilométeres szélességű nyílt vízzel is szembe találhatják magukat. (Ellentétben a Déli-sarkvidékkel, az északi pólus környékén nem szárazföldön, hanem állandóan mozgó jégtáblákon kell a felfedezőknek vándorolniuk.)

Peary történetei és a National Geographic

Az 1800-as évek végén létrehozott National Geographic Társaság első elnöke, Gradiner Greene Hubbard a földrajzi társaság 1891-es gyűlésén átadta Pearynek az amerikai lobogót, és így szólt hozzá: „Fogja ezt a zászlót, és tűzze ki, amilyen messze csak tudja, odafenn északon!” – az eseményről a magyarul a Geographica kiadó gondozásában megjelent „Expedíciók könyve” című National Geographic-kötetben olvashatunk.

Peary el is vitte a zászlót olyan messzire, amennyire csak tudta. De hogy meddig is, azt máig találgatják a tudósok. A National Geographic Magazin szintén többször, például 1988 februárjában és 1990 januárjában is foglalkozott azzal, hogy valóban elérte-e Peary az Északi-sarkot. Ha a vállalkozószellemű amerikai megtette ezt, akkor 1909. április 6-án került sor a nagyjelentőségű eseményre.

Peary pályafutása

Robert Edwin Peary Pennsylvaniában, egy Cresson nevű településen született 1856. május hatodikán. Még fiatalon költözött át a Maine állambeli Portlandbe. Magániskolákban tanult, majd a Bowdoin College-ban tanult, amelyet 1877-ben végzett el. Ezután műszaki rajzoló lett az amerikai Parti és Geodéta Szolgálatnál.

Később a haditengerészethez szegődött mérnökként. Itt hadnagyi rangot ért el, majd a Nicaraguai-csatorna előmunkálataiban, tervezésében vett részt. (Érdemes tudni, hogy a Panama-csatorna megvalósítása előtt szóba került, hogy az Észak- és Dél-Amerikát összekötő „földnyelvet”, Közép-Amerikát Nicaraguában vágják át, megteremtve ezzel a gyorsabb hajózás lehetőségét az Egyesült Államok keleti és nyugati partvidéke között. Peary egyébként a nicaraguai (geológiai) szolgálat főmérnökeként tevékenykedett e megbízatása végén.

Kezdődnek az északi kalandok

Harmincéves korában, 1886-ban a trópusi területekről a boreális, vagyis a sarkvidéki zónák felé terelődött az érdeklődése. Egy dán felfedező mellé társult, s Maigaarddal együtt tett fontos felfedezéseket Grönlandon. A hatalmas északi sziget belső jégmezőit vizsgálták ekkor – az elsők között a világon. Át is vágtak Grönland egy részén, a Disko-öböl (Disco Bay) térségében. Visszatérése után a felfedező megházasodott: felesége Josephine Diebitsch lett 1888-ban. Az utóbb világhírnévre szert tévő Josephine-t még Maine-ben ismerte meg Peary.

A következő Peary-útra 1891-92-ben került sor. Észak-Grönland csúcsáig jutott ekkor, de közben, a Melville-öbölnél eltörte a lábát. Sikerült mégis visszacammognia, s így beszámolhatott arról, hogy Grönland egy sziget, amelynek szárazföldje kibukkan még a távoli északon is a jégtakaró alól. Peary ekkor dolgozott műszerei továbbfejlesztésén is, és ezek a sarkkutatásban sokáig meghatározó szerepet töltöttek be. Felfedezőútjai közül a leghíresebb az volt, amikor 1300 mérföldet, vagyis nagyjából 2000 kilométert tett meg kutyaszánon a McCormick-öböltől a sziget északkeleti csúcsáig.

A legészakibb fehér ember

1893-ban újabb expedíciót indított az amerikai felfedező. Feleségével együtt utazott Észak-Grönlandra, és 13 fokra megközelítette a sarki pólust. Sőt, a téli táborban felesége világra hozta a „Snow-babyt”, első lányukat, Marie Ahnigitót. Marie volt a legészakabbra született fehér ember ekkor!

Peary ekkor fedezte fel újra az 1818-ban Ross által említett „vashegyet”, amely három meteoritból áll, s amelyek közül a legnagyobb 90 tonnás, s alighanem a Földön ismert legnagyobb ilyen képződmény.

Újabb bajok: lefagyott lábujjak

1898-99-ben újabb út következett. Többek között az Ellesmere-földet kereste fel az amerikai kutató, aki itt nem földrajzi felfedezéseiről lett ismert, hanem arról, hogy lefagyott nyolc lábujja, amelyeket 1899. május 13-án amputálni kellett. Azért még a műtét után is (amelyet a táborban végeztek el) felfedezett egy kevésbé jelentős öblöt, a Cannon Bayt. Újabb kísérletei közül 1906-ban 280 kilométerre közelítette meg az Északi-sarkot.

Az Északi-sarkvidék meghódítása

Ezután következett a híres-nevezetes, de igen sokat vitatott 1909-es „túra”. Az expedíció az év elején indult, s alaptáborát az Ellesmere-sziget északi csücskén, a Columbia-foknál állította fel. A teherhordásra szánt embereket folyamatosan cserélgette: amíg lehetett, felhasználta a segítségüket, amikor már „hasznavehetetlenek”, fáradtak voltak, visszaküldte őket. Az utolsó segédcsapat április elsején fordult vissza.

Ekkor csak Peary és szánhajtója, Matthew Henson vágott neki az Északi-sark meghódításának – legalábbis az amerikaiak közül, mert négy eszkimó mindenesetre még velük tartott. Ebben a pillanatban még 210 kilométerre voltak a pólustól. Hogy ezután mi történt? – nos az máig vitatott. Peary naplója nem tartalmaz leírást például arról a harminc óráról, amit a sarkon töltöttek, merthogy április hatodikán elérték a pólust a felfedező szerint. A naplón kívüli jegyzet, egy utólagos „betoldás” emlékezik meg egyébként arról is, hogy egyáltalán jártak a sarkon.

Wally Herbert sarkkutató 1988-ban, a már említett, a National Geographic Magazinban megjelent cikkében kételkedik Peary hitelességében, de nem állítja, hogy nem járt a felfedező a póluson. A szintén a National Geographic Társaság által felkért Navigációs Alapítvány 1990-es újabb vizsgálata pedig azt igazolta csupán, hogy Peary eljuthatott az Északi-sark „közelébe”.