Magyar jezsuiták perui krimije

Az „Ég és föld” címet viselő, szeptember 20-áig nyitva tartó tárlat legrégebbi darabja Hartmann Schedel 1493-ban Nürnbergben készült világkrónikája. Ezt a könyvet, pontosabban ennek a könyvnek az egyik képét – akarva-akaratlanul – szinte minden budapesti ismeri.

Sőt, a magyar diákok nagy része is találkozhatott Schedel művének e részével, hiszen Buda realisztikusnak tekinthető középkori ábrázolása ebben a világkrónikában maradt fenn, így aztán szinte minden azóta megjelent várostörténeti könyvben, vagy éppen a Mátyás korát bemutató tankönyvekben ezt az illusztrációt láthatjuk viszont.

Egy igazi ritkaság

Kopernikusz

Kivételes ritkaságnak számít Amerigo Vespucci 1504-ben nyomtatott műve az Újvilág leírásáról, melyből a világon mindössze néhány regisztrált példányt tartanak nyilván. (Vespucciról nevezték el később Amerikát is, miután az igazi felfedező, Kolumbusz élete végéig azt hitte, hogy Ázsia egy részét tárta fel az Óvilág számára.)

A kiállításon láthatók a csillagászat, a térképészet és a földrajztudomány olyan alapvető munkái, mint Kopernikusz 1543-ban kiadott, Az égi pályák körforgásáról, illetve Kepler 1606-ban megjelent, Új csillagászat című művének első kiadása, továbbá James Cook, a világhírű utazó 1772-75 közötti dél-tengeri útjáról szóló, metszetekkel díszített könyve.

Cook kapitány és kiadványai

Cook kapitányról érdemes elmondani, hogy az első kiadású, Angliában publikált műve is megtalálható az Egyetemi Könyvtárban, de a most kiállított francia változat is alig valamivel későbbi, és sokkal jobb állapotban van – magyarázta a National Geographic Online-nak a kiállítás egyik szervezője, Szvorényi Róbert könyvtáros. Cook könyvének érdekessége a térképek és beszámolók mellett, hogy például összehasonlító nyelvtudományi feljegyzéseket is készítettek az angol felfedezők: a kiállításon látható lapokon felfedezheti a nagyközönség is, hogy például az első tíz számot szinte ugyanúgy ejtették ki a XVIII. században (Cookék szerint) Új-Zéland, a Társaság-szigetek és a Húsvét-sziget lakói.

A kiállításon látható egy Mária Terézia korában készült, Magyarországot majdnem teljességében ábrázoló katonai térkép fénymásolt szelvényeiből összeállított dokumentum is, amelynek érdekessége, hogy a lapok alján a mű készítője, egy Müller nevű kartográfus is feltűnik, méghozzá Danubius allegorikus alakjában. A térképről érdemes tudni, hogy bár az 1769-ben készült, ám csak 35 évvel később, 1804-ben került kereskedelmi forgalomba, minthogy katonai céllal rajzolták meg eredetileg. A térképen a magyar városok közötti távolságot a megteendő gyalogút hosszában (órában) tüntették fel – tette hozzá Szvorényi Róbert.

Magyar krimi Peruban

Ugyancsak rendkívül érdekesek a magyar jezsuita szerzetesek tevékenységéről szóló levelek, beszámolók és térképek, amelyek a XVIII. századi Peru viszonyait mutatják be kíméletlen őszinteséggel. Éppen az őszinteség miatt viszont el kellett titkolniuk bizonyos információkat – magyarázta lapunknak Szvorényi Róbert.

Így például amikor Zakarjás János (1720?–1772), a Nagyszombatban született jezsuita leírja, hogy álpapokkal, álmisszionáriusokkal találkozott, akik gyakorlatilag bűnözőként tevékenykednek a dél-amerikai térségben, valószínűleg az életéért aggódva, az eredetileg latin nyelvű levelébe magyar szavakat csempészett be. Sőt, a legterhelőbb adatokat latinul, de rovásírással(!) jegyezte le. Minthogy pedig nem volt biztos abban, hogy a rovásírást megértik azon rendtársai, akiknek a leveleket Magyarországra írta, némi útmutatót is adott nekik, például a híres-nevezetes Bél Mátyásra is hivatkozik, mármint arra, hogy ő meg tudja fejteni a rovásírást. (A szóban forgó jezsuiták és tudósok nagyobb része a Felvidékről származott. Ilyen volt Zakarjás és Bél Mátyás is.)

De nézzük, miért is kellett titkolóznia Zakarjásnak! Nem csupán arról volt szó, hogy hihetetlen gaztettek nyomára bukkant, hanem arról is, hogy igen kényes (vallás)politikai helyzetben is voltak a jezsuiták. Magát a rendet ugyanis ekkoriban a feloszlatás fenyegette. Ezért kellett óvatosan és (titokban) közölniük egymással a borzalmas híreket. (Végül a rendet 1773-ban XIV. Kelemen pápa több európai nagyhatalom nyomására feloszlatta, a jezsuiták csak 1814-től, VII. Pius pápa idejében kezdhették meg újra tevékenységüket.)

Indiánok és térítők

Az 1750-es években Peruba érkezett Zakarjás az első időszakban Limában élt, majd a bolíviai Mamoré folyó menti redukciókban kezdte meg hittérítő munkáját. Zakarjás Dél-Amerikából több levelet is küldött Európába, ezek alapján viszonylag jól rekonstruálható mindaz, ami vele történt, de csak 1756-ig. A további 11 esztendőről csak feltételezéseik vannak a kutatóknak. Azt tudják, hogy megfordult a mojo, canichaná, cayuvava és más indián törzsek között. Működési területének központi missziója alighanem az a San Javier redukció volt, amelyet megtalálunk Éder Xavér Ferenc – egy másik perui magyar jezsuita – térképén is. (Az Egyetemi Könyvtár kiállításán térképek is láthatók a perui tájakról.)

Az indiánok életéről, a magyar misszionárius körükben eltöltött éveiről képet alkothatunk Zakarjásnak azon leveleiből, amelyeket magyarországi ismerőseihez – Bartakovics József jezsuita tanárhoz és Kéri Ferenchez – írt. 1756. április 16-án kelt levelében a következőkről számol be Bartakovicsnak: „Az 1754. év június havától fogva a déli szélesség 18. fokától a 12. fokáig, a 316. hosszúsági fokon áthajóztam, kelet és nyugat között alig 3 fok eltéréssel. Ezek a perui tartomány misszióinak határai. Csaknem az egész vidék síkság, amelyet számos folyó öntöz. Ezek között kiválóbbak: Mamoré, Itenes, Beni, hajózhatók”.

Életveszélyben a szerzetes

A levél talán legérdekesebb részében ír Zakarjás a kegyetlen rabszolgakereskedőkről. A részletben van magyar nyelvű közlés, és az olyan helyeken, amelyeket feltétlen titokban akart tartani a szerző, a latin nyelvű szavakat rovásírással közli. Ennek magyarázata az, hogy az álpapot és a kegyetlenkedések egyik elkövetőjét felismerte, így tarthatott attól, hogy megölik.

Zakarjás így fogalmaz: „Ugyanis elvetemedett emberek jöttek át Brazíliából, akik velem is a tigrisnél zordabban bántak. Keresztények voltak ezek, s nem is indusok (magyarul). Ezek rendszerint mindazokat, akik elibük kerültek, bányamunkára (rovásírással) és más aljas munkára [rovásírással] is elragadozzák, az öregeket (rovásírással), hogy hírét ne terjesszék, megfosztják életüktől (rovásírással), másokat az íj felhúzásához szükséges ujjaiktól (rovásírással), az anyákat úgy teszik az utazásra alkalmasabbakká, hogy letépvén emlőjükről csecsemőiket (rovásírással), azokat odacsapják az első karóhoz, amelyre akadnak. És hogy a vigyázatlanokat annál könnyebben behálózzák, maguk közül olyan embert küldtek előre, aki ruhájával és külső megjelenésével misszionáriusnak (rovásírással) hazudta magát. Ismerem ezt, már eszére tért. Vajha állandóan! Ha ez írásjegyeket nem ismered, Vargyasitól, Béltől, Otrokocsitól kérj tanácsot. (…) Egyebeket szándékosan hallgatok el.”

Mindemellett a kiállításon még számos figyelemreméltó térkép látható, nemcsak a középkorból, hanem az újkorból is, amikor már a kartográfia rendkívüli teljesítményekre volt képes. A tárlaton sokat megtudhatunk Madagaszkár magyar származású uralkodójáról, Benyovszky Móricról, az eltűnt francia felfedezőről La Perouse-ról és a csillagászról Keplerről és Tycho de Brahéről is.