Az első kép a Holdba csapódó űrszondáról

Az előre eltervezettnek megfelelően közép-európai idő szerint vasárnap reggel, óránként 7200 kilométeres sebességgel becsapódott a Hold felszínébe az első európai űrszonda, a SMART-1 – jelentette az Európai Űrhivatal (ESA) németországi, darmstadti irányítóközpontja.

Az ESA párizsi székhelyén nyilatkozó szakemberek szerint minden várokozást felülmúló felvételeket sikerült készíteni a nagy teljesítményű teleszkópokkal az ütközést követő anyagkicsapódásról. A SMART-1 valóságos tűzijátékot rendezett – fogalmazott az egyik csillagász.

Az Európai Űrhivatal (ESA) kisméretű, kocka alakú szerkezete egy 3-10 méteres krátert vájt a talajban, és az ebből kivágódó anyagmintákat a Földről igyekeztek nagy teljesítményű távcsövekkel fényképezni.

A holdi talajminta vizsgálata azonban csak az egyik tudományos célja volt a SMART-1 küldetésének. A másik fontos feladata az volt, hogy kipróbálja azt az új generációs hajtóműrendszert, amelyet a későbbiekben a bolygóközi űrutazásoknál használhatnak majd.

Három éve indult útnak

A szondát 2003. szeptember 27-én egy Ariane típusú hordozórakétával indították el úti célja felé. A 370 kilogramm súlyú és körülbelül egy köbméter térfogatú szerkezet tíz tudományos műszert vitt a fedélzetén.

Bár a Hold 383 ezer kilométerre van a Földtől, a SMART-1 pályáját úgy tervezték meg, hogy 100 millió kilométeres távolságot fusson be a Hold eléréséig.

A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején az amerikai Apollo-program űrhajósainak csupán három napig tartott a Holdig tartó utazás. A SMART-1-nek azonban több mint egy évébe került, míg 2004 novemberében Hold körüli pályára állt. Az ESA űrszondája viszont ezalatt mindössze 60 liter „üzemanyagot”, azaz xenont fogyasztott el.

Költséghatékonyan az űrben

Az utolsó felvételek a SMART-1-től

A mosógép méretű szonda legfontosabb feladatának az úgynevezett ionhajtómű rendszer miniatürizált tesztelését szánták. Ez a szerkezet tulajdonképpen a Nap energiáját hasznosító olyan hajtómű, amelynek hatásfoka a világűrben, vagyis a vákuumban akár tízszer jobb lehet, mint egy hagyományos rakétáé.

Az elektronsugaras rakétameghajtás lényege, hogy az űreszközt a tömegvonzási erő célirányos felhasználása mellett napenergiával ellátott ionhajtómű hajtja. Ennek belsejében xenon szolgáltatja a pozitív töltést, amelynek ionjai negatív elektromos mezővel ütközve kilövődnek az űreszköz hátulján. Ezzel a szonda fokozatosan – hónapok alatt – felgyorsul.

Noha a hajtóerő alig leheletnyi, ez a meghajtási mód mintegy tízszer hatékonyabb az égetett üzemanyagénál. Előnye az új meghajtásnak az is, hogy nem kell nagy mennyiségű üzemanyagot tárolni, emellett olcsóbb és sokkal hosszabb életű a korábbi módszereknél.

Épp ezért az ionhajtóművekhez nagy reményt fűznek a Naprendszer tagjait kutató jövőbeli űrszondák esetében, vagy a Föld körüli pályán sokáig keringő, és korrekciós manővereket gyakran végrehajtó műholdak esetében (amilyenek például a geostacionárius pályán lévő meteorológiai, vagy távközlési műholdak). Az előbbiek esetében a jóval kisebb össztömegű hajtómű-rendszer több tudományos berendezés szállítását teszi lehetővé, az utóbbiaknál pedig növelhető a műhold élettartama.

110 millió euróba került a szonda

Az ESA székhelyén felhívták arra is a figyelmet, hogy bár az amerikaiak annak idején hat sikeres Apollo-küldetésüknek köszönhetően több száz kilogramm port, követ és egyéb anyagmintát szállítottak a Holdról a Földre, a SMART-1 vasárnapi becsapódása nyomán készült felvételek is szolgálhatnak még tudományos újdonsággal az égitest anyagi összetevőiről a szakértők számára.

A becsapódás pillanata

A SMART-1-et 11 európai ország és az Egyesült Államok 30 vállalatának hozzájárulásával fejlesztették ki. Útja viszonylag olcsó, alig 110 millió euróba kerül.