Villámok követik a vulkánkitöréseket

Először 1963-ban és 1973-ban az izlandi Surtse- és Heimay-vulkán kitörésénél figyeltek a kitörést követően villámkeletkezést, a jelenségre azonban pontos magyarázat nem született.

Az új-mexikói Langmuir laboratórium és az Alaszka Egyetem kutatóinak viszont nemrégiben sikerült közelebbről is megfigyelniük a jelenséget, s habár ők sem szolgáltak bővebb magyarázattal, megfigyelésük mindenképpen gazdagítja az eddigi eredményeket.

Amikor 2006 januárjában az alaszkai Mount St. Augustine vulkán kétszer is kitört, az Ed Clark vezette kutatócsoport két mérőállomást helyezett működésbe mintegy száz kilométerre a vulkánoktól. A cél az volt, hogy meghatározzák a kisüléskor keletkező elektromágneses sugárzás helyét és irányát.

Habár a január 27-28-i kitöréskor a viharos idő miatt magát a villámlást nem láthatták, a műszerekkel érzékelték az elektromágneses sugárzást. A kutatók maguk is meglepődtek, amikor megállapították, hogy a kitörést két villámlássorozat követte.

„Az első csak néhány kisebb villámlásból állt, és közvetlenül a kitörés során jelentkezett” – írják a kutatók a Science című tudományos szaklapban napokban megjelent cikkükben.

A második villámlássorozat a kitörés után pár perccel keletkezett, és jóval hosszabb ideig tartott. A mintegy háromszáz kisülésből álló villámlássorozat helye fokozatosan eltolódott a vulkán fölött lévő füstfelhővel együtt, vagyis a kisülés a mintegy tíz kilométer magasba emelkedő füstfelhőben ment végbe.

A kutatók szerint a kisülés valószínűleg a füstfelhőben lévő hamu, törmelékanyag és a vízrészecskék súrlódásnak köszönhető, bár a jelenségre továbbra sincs pontosabb magyarázat. A kutatók a füstfelhőben végbemenő – a „hagyományos” viharokéhoz hasonló – villámlás jelenségét már korábban „piszkos viharnak” nevezték el.