Korábban kialakult idén az ózonlyuk

A sztratoszférában – 15 és 25 kilométer magasság között – a lyuk most 23 millió négyzetkilométer nagyságú, de maximális kiterjedését rendszerint csak szeptember 20. és 25. között éri el – nyilatkozta az AFP hírügynökségnek az ENSZ égisze alatt működő meteorológiai szervezet szakértője, Geir Braathen. Tavaly az ózonlyuk maximális kiterjedése 29, 5 millió négyzetkilométer volt, és szokatlanul hosszú ideig, négy hónapig fennmaradt.

Becsapós kifejezés az ózonlyuk

A legdélibb kontinensen a tavasz az ózonlyuk növekedéséről szól: a folyamat rendszerint augusztus közepén indul és szeptember végén, október elején csúcsosodik ki. A nyár közeledtével aztán az időjárási körülmények újra kedvezőbbé válnak, és az ózonréteg a következő tavaszig ismét stabilizálódik.

Az ózon koncentráció leírására a légkörkutatók a Dobson egységet használják. Csalóka az ózonréteg kifejezésünk, hiszen az ózonmolekulák nem képeznek vékony övet, hártyát valahol a légkörben, hanem elszórtan találhatók meg benne, de általánosságban elmondhatjuk, hogy az ózonmolekulák 90 százaléka a sztratoszféra 18 és 40 kilométer közötti magasságában fordul elő.

A Dobson egység azt fejezi ki, hogy ha az ózonmolekulák nem szétszórtan lennének a légkörben, hanem a földfelszínén egy rétegbe sűrítenénk be azokat, milyen vastagságú hártya keletkezne. Egy Dobson egységről beszélünk, ha nulla Celsius fok és 1 atmoszféra nyomás mellett az ózonréteg 0, 01 milliméter vastag.

A légkör átlagos ózon koncentrációja 300 Dobson egység körül van, ami három milliméter vastag rétegnek felelne meg. „Ózonlyukról” beszélünk azokon a területeken, ahol a koncentráció 220 Dobson egység alá csökken. Tavaszi időszakban az Antarktisz feletti terület átlagos ózon koncentrációja 100 Dobson egység körül van. Mivel a sztratoszférában lévő ózonmolekulák jelentős szerepet játszanak a bolygónkat érő káros ultraibolya sugarak elnyelésében, az ózonréteg „elvékonyodása” komoly veszélyt jelent a területen élők számára.

Ma már ismert, hogy az ózonlyuk kialakulásáért a klórvegyületek a felelősek. Klór elsősorban emberi tevékenység (légkondicionálók, hűtőgépek, szigetelőhabok, repülők), nevezetesen a klórozott szénhidrogének (CFC-k) kibocsátása folytán kerül a légkörbe. A CFC-k akár ötven-száz évig is megmaradhatnak a légkör alsóbb részében, évtizedek is eltelhetnek mire a légkör 30 kilométeres magasságaiba jutnak, ahol a Nap ultraibolya sugárzásának hatására szétbomlanak.

A CFC-molekulákból felszabaduló klór a sztratoszférában stabil vegyületekké, úgynevezett „klórrezervoárokká” alakul át. A klórrezervoárok önmagukban még nem bomlasztják a légkört. Ha azonban a klór valamilyen módon felszabadul, az az ózonréteg káros elvékonyodásához vezet. Amikor a sztratoszféra hőmérséklete mínusz nyolcvan Celsius fok köré süllyed, erős felhőképződés indul el benne. E felhők kémiai összetétele jelentősen eltér a légkör alacsonyabb részében, a troposzférában ismert felhőkétől. A sztratoszférában a nagy hidegben keletkező felhők az addig veszélytelen klórrezervoárokból nitrogént kötnek meg, amely révén a vegyületekből felszabaduló klór katalizátorként kezdi bomlasztani az ózonréteget. A CFC-k használatát 1987. szeptember 16-a óta már nemzetközi egyezmények tiltják.

A Montrealban kötött egyezményt aláíró országok képviselői a jövő héten ismét találkoznak a kanadai városban. Az egyik nagy vitatéma az ózonrétegre a CFC gázoknál is tízszerte károsabb HCFC gázok használata lesz – ezeket a vegyi anyagokat ugyanis a fejlődő országok ma még korlátozás nélkül alkalmazhatják.

A szakértők szerint az ózonréteg az Antraktisz kivételével az 1980-as évek előtti szintet 2049-re éri el újra. A legdélibb kontinens felett viszont 2065-ig eltarthat a regeneráció.

Az amerikai űrhivatal az ózonlyukkal kapcsolatos legfrissebb műholdképeket és mérési eredményeket Ózonfigyelő Weboldalán teszi közzé.