Jelentés Kelet-Afrikából

Írta és fényképezte: Várnai László

Nagyvárosi ellentétek
Kenya fővárosa, a világ legveszélyesebb városának kikiáltott Nairobi. A lenyűgözően modern belváros húszemeletes irodaházai között éjjel-nappal dugó, kékes dízelfüst terjeng. Öltönyös üzletemberek, kiskosztümös hivatalnokok sietnek munkába. Reggelente ezek az elegáns hölgyek és urak földutakon, koszos betonházak közül jönnek elő, és ki matatura zsúfolódva, ki saras földutakon kilométereket gyalogolva jut a munkahelyére. Ha esik az eső, térdig felhajtják a nadrágjukat, és kezükben viszik mindig makulátlanul fényesre suvickolt cipőjüket.

A belvárost luxusnegyedek, betonkaszárnyák és nyomornegyedek övezik. Négy-ötemeletes betonházak a földút mentén, büdös szennylé csordogál az utcán. A szemétben tehenek, kutyák kutatnak maradék után. Mindenütt rácsok. Ajtókon, ablakokon, erkélyeken, végig a legfelső emeletig. A házakban a családok szobákat bérelnek, a mellékhelyiségek közösek. Kintebb, az igazi nyomornegyedben már minden mindegy, a bádogvárosokat a kormány időnként és ötletszerűen ledózerolja, csak hogy kis idő után újból, máshol nőjenek ki a földből.

A vidékiek a városokba igyekeznek, ahol az ijesztően gyorsan növekvő lakossággal nem tud lépést tartani az infrastruktúra. Nincs ház, nincs jármű, nincs munka. Kenya lakossága 1961-ben, a függetlenség kivívásakor 7, ma több mint 31 millió. Nincs az a gazdaság, amely ezt elbírná. A luxusnegyedben élők villanyos szögesdróttal, fegyveres őrökkel tartják távol a nyomornegyedekben, bádogvárosokban élőket, akik a legkisebb értékért is bármire hajlandók. A rendőrség, az erő uralkodik, a törvények alig.

Utazási szokások
Az utazás nem egyszerű itt. Nincs elég jármű, a meglévőket agyonnyúzzák. Egy buszba hetvenen is bezsúfolódnak. Mindezt azonban kedélyesen élik meg, ugyanis az utazást, a gyaloglásnál gyorsabb helyváltoztatást tekintik. Pedig az út siralmas. A földúton vergődik, eső mosta mély árkokat kerülget a szétesőfélben lévő busz.

Főút Mwanza és Biharomulo között

A patakoknál az utasokkal utazó szerelő saras vizet tölt a lyukas hűtőbe. Az afrikaiak a kisgyerekekhez hasonló természetességgel használják a technikai eszközöket. Ha valami elromlik, félredobják vagy ősi módon javítják meg: olajoshordóból kalapálnak karosszériát, fadarabbal ékelik a futóművet. Mindent addig használnak, amíg működik, a karbantartás, az óvatosság ismeretlen fogalmak. Valahogy tartanak a gépektől. Ahol lehet, elkerülik őket. Minek talicskát csinálni, ha fejtetőn is lehet vinni, minek hokedlit ácsolni, ha a földön is lehet ülni? Ezért aztán Afrikában alig gyártanak valamit – olyannyira, hogy még az afrikai maszkokat is többnyire Indonéziában faragják.

Itt senki sem siet sehová – ha a busz elromlik, az utasok kedélyesen beszélgetnek fél napon át. A „mikor indul, mikor érkezik?” kérdésre mindig „nemsokára” a válasz. Amíg az európai ember ezt megtanulja, megszokja vagy legalábbis tudomásul veszi, addig sok bosszúságot él át. „Nektek órátok van, nekünk időnk” – mondják.

A vidék

Nő gyermekével

A falusi élet nem sokat változott az elmúlt évszázadok alatt. Vályogkunyhók és téglaházak, fű- és „modernebb” hullámlemez tetők váltják egymást. Míg a férfiak az árnyékban pihennek, a nők dolgoznak a földeken. Alig látni öreget, a statisztika szerint az átlagéletkor 47 év. Mindenütt gyerekek, Afrika lakóinak fele húsz év alatti.

Azért ott vannak a nemzeti parkok is. Országnyi méretű területek tele zebrával, dübörgő gnúcsordával, lustálkodó oroszlánnal, elefánttal, mikrobuszból fotózó japánnal. A Ngorongoro-kráterben egy amerikai turista hölgy kérdezte is a rangertől, hogy ez most afrikai vagy indiai elefánt, és miből lehet tudni. A parkok, mint például a híres Serengeti, a Masai Mara vagy a Gombe, ahol száz dollár egy nap csimpánzles, kemény valutabevételt hoznak a kormányoknak, örömül szolgálnak a luxusturistáknak, és bosszantóak a helyieknek, akik csak a parlagon hagyott földet és a vadállatok által okozott kárt látják.

Asszonyok Afrikában Az afrikai nő a hátán viszi a gyerekét, feje tetején a terménnyel teli zsákot, kezében a nehéz kapát. Mindezt sudáran, ringó léptekkel, egyenes derékkal. Mennek az út mentén, mindig liba-, azaz itt inkább hangyasorban. Ruhájuk legtöbbször csupán egy kanga, nagydarab mintás anyag, fejükön kendő a homlokukon megkötve, a lehető legharsányabb színek a legvadabb összeállításban. Minden jól áll nekik. Hajuk a legvadabb fonatokban. Póthajtornyok, vörös varkocsok, a koponya ősi formáját kihangsúlyozó fejbőrre tapadó párhuzamos „hagymácska” fejet csináló fonatok, antenn módra szétálló villámhárítók, kuszán tekergő kukacok. Egész napos szomszédasszonyi összefogással készült költemények. A városi női fodrászatok fantáziái afféle cukrászsütemények, tornyok, pomádék, lakkal, ragaccsal rögzített hajszobrok. Ezek alá rejtik – mintha szégyellnék – saját göndör, fekete hajukat. Válluk gömbölyű, karjuk erős, munkás a kezük. Keblük nem szexuális tárgy. Nem mutogatják, nincs dekoltázs, melltartót hordanak. Csupán táplálékforrás, épp ezért habozás nélkül bárhol előkapják, járdaszélen, buszon ülve, az ember azt sem tudja, hová nézzen zavarában. Hátuk izmos és sudár. Derekukból szinte merőlegesen áll ki kemény fenekük. E merész és kemény domborulat az afrikai nő ékessége. Ez alapján ítélik meg őt a férfiak. Minél nagyobb a fenék, annál szebb a nő – tartják errefelé. E jól tömött puff kényelmes ülőhelyül szolgál mind tulajdonosának, mind a kangával batyuba kötött utód számára, aki anyja melegét érezvén elégedetten pislog a világra. Így kapálnak, mert Afrikában a nők a földművesek, ők viszik a hátukon az egész családot és az egész kontinenst. Az, hogy a kontinensen nem haltak éhen eddig, az afrikai nőknek köszönhető.

Identitászavar?
Az afrikaiak szeretnek panaszkodni. Miért nem élhetnek úgy, ahogy mi európaiak vagy az amerikaiak? Ötven-száz év alatt akarják behozni mindazt, amit mi, a nyugati civilizáció 2500 év alatt találtunk ki, halmoztunk fel vagy raboltunk össze – tőlük. Egyszerre van bennük nemzeti büszkeség és rengeteg kisebbségi érzés. A falakon Bob Marley és fekete futballsztárok képei – hősök egy európai játékban. Büszkeségük olyan országokhoz tartozás büszkesége, amelyeket európai hatalmak tárgyalóasztalainál találtak ki, többtucatnyi népet vonalzóval találomra körbehúzva, akiknek se közös nyelve, se közös kultúrája, se közös múltja nincs. A büszkeség, a közösen kiharcolt függetlenség (nem elnyert, ahogy a szókapcsolat megszokott), a gyarmatosítók elleni harc, a „mi különbek vagyunk” érzése kovácsolta őket nemzetté.

Pózoló karórás maszáj

Közben a felső tízezer, a feltörekvő középosztály angolabb akar lenni az angoloknál. Angol iskola, egyenruha, angolul való társalgás, tea, krikett. Az afrikai szappanoperában az a „kúl”, aki angolul beszél. A legabszurdabb mégis az ugandai parlament, ahol a fekete politikusok fehér loknis rizsporos parókában szólítják egymást sirnek.

Van néhány nép, amelyet alig érintett a modern vihar, vagy legalábbis nem hódolt be a nyugati kultúrának. Legismertebbek a maszájok, ugráló táncuk kihagyhatatlan eleme minden Afrikában játszódó filmnek. Piros lepleikben, elmaradhatatlan botjukkal, magabiztos nyugalommal sétálnak a nagyvárosokban. Rajtuk kívül még számos nép éli lassan eltűnő életmódját. A Kenya északi sivatagos részén élő nomád pásztor turkanák, a szamburuk vagy a Tanzánia déli részén élő makondék. Halásznak, pásztorkodnak, földet művelnek. Szerencséjük van, földjük kietlen, nincs benne sem ásvány, sem olaj. De a fiatalok tévére, baseballsapkára, mobiltelefonra, a nagyvárosokba vágynak. Ott aztán eltűnik a törzsi falusi keret, nagyvárosi tömeggé válnak. Nincs törzsfőnök, évszázados szabályrendszer, önszabályozó közösség, amely megmondja, hogyan kell élni, mit szabad és mit nem.

A városiak, a modernül élők lenézik, lesajnálják a törzsi kultúrájukhoz ragaszkodókat. „Vannak itt a dombok mögött ilyen vadak, akik kecskebőrben járnak és sárkunyhóban laknak” – mondja Lorukban, egy pici egyutcás városban a taxisofőr, aki a harlemi rapperek öltözködését követi. Arra a felvetésre, hogy az ő nagyapja is lehet, hogy így öltözött, megbántottan hallgat. De zavartan hallgat a legtöbb gazdag és értelmiségi is, ha megkérdezik, melyik nép leszármazottja. A törzsi kultúra, a tradíció, a múlt egyenlő számukra a primitívséggel, a feledni való sötét múlttal. Ezt mondták nekik száz éven át a mzunguk – a fehér emberek. És amit a fehér ember mond, azt sajnos még mindig elhiszik. Ugandában, a dobok hazájában az amerikai misszionáriusok által épített és üzemeltetett iskolában a Happy New Year! dal és a Biblia a tananyag, a törzsi ritmusok és az ősi mondák pedig feledésbe vesznek.

Az este a társasjátéké

Fehérnek, mzungunak lenni ezért felelősségteljes és embert próbáló feladat Afrikában. Fehér az orvos, aki száz éven át gyógyszert adott, fehér a parancsoló gyarmati tiszt, fehér a mérnök, aki vasutat épített, de bennünk látják a parafa kalapos, tökkelütött milliomost is és a tehetetlen, mindig elvesző, gyámoltalan turistát is, aki a feketék nélkül egy napig se maradna életben.

Aki Afrikában járt, már soha nem lesz az, aki előtte volt. Elcsodálkozva nézi majd a pazarló jólétet, amelyet addig észre se vett. Elnézi a Nyugat kultúráját, az életstílust, amit a világnak adott – vagy ráerőltetett –, amit a világ nagy része csak irigyel.

Forrás: Chili Magazin

Kapcsolódó cikk:
Tengerészből az orrszarvúak védelmezője (1. rész), (2. rész)