A világ legkövérebb embereinek szigete

A modernizáció sok változást vitt Naurura: már nem kell vadászni az élelemre, vagy napokig viharban halászni a tengeren, elég, ha autóval elugranak a szupermarketbe bevásárolni. Az étrendet már nem a szezon alakítja, hanem az étvágy. Ennek negatív mellékhatásai: a túlsúly, a magas vérnyomás illetve a II-es típusú cukorbetegség. Hans Hauner, a müncheni Else-Kröner-Fresenius Táplálkozástudományi Központ vezetője a mindezt „jóléti betegségnek” nevezi.

„Ez az egyre gyakoribb jelenség elsősorban a túlsúly és az egészségtelen életmód révén alakul ki. Ezek a tényezők inzulin-ellenálláshoz vezetnek, ami azt jelenti, hogy bár a szervezet elegendő inzulint termel, ám már nem tökéletesen funkcionál, nem tudja feldolgozni a túl nagy mennyiségen felvett glükózt. Az amerikai lakosság közel 8 százaléka, a német lakosságnak pedig 6 százaléka cukorbeteg. Németországban az esetek 90 százalékában a II-es típusú cukorbetegségről van szó”– tette hozzá Hauner.

A világ legkövérebb emberei
A csendes-óceáni szigeteken még súlyosabb a helyzet. A WHO tanulmánya szerint Nauru felnőtt lakosságának 75 százaléka túlsúlyos, 40–45 százaléka pedig cukorbeteg, vagyis mindkét szempontból vezetik a világranglistát.

Hasonló a helyzet a többi közeli szigetországgal is (Guam, Kiribati, Tonga és a Marshall-szigetek): szintén a II-es típusú cukorbetegség a legfenyegetőbb kór a lakosság körében. A magas számú cukros megbetegedés miatt a születéskor várható átlagos élettartam igen alacsony: nők esetében 66, férfiaknál pedig csak 58 év.

Verena Keck, a heidelbergi egyetem néprajzkutató professzora szerint, aki 1993 és 1998 között végzett kutatást a szigeten, a jelenség több okra vezethető vissza: „Egyrészt a táplálkozás kulturális jelentősége, másrészt az ország gyors elnyugatiasodása áll a háttérben.” A legtöbb csendes-óceáni sziget csak a második világháború után került intenzív kapcsolatba a „nyugati” világgal. A civilizáció hatása a megbetegedésekben is jól nyomon követhető. Míg 1925-ben Naurun csak egy cukorbetegséget regisztráltak, 1975-en már minden 100 emberből 33 cukorbeteg volt, ma pedig csaknem minden második ember az.

A harmadik tényező, ami a legtöbb csendes-óceáni népnél megfigyelhető, hogy rendelkeznek úgynevezett „thrifty” génnel, amely arra szolgál, hogy a szervezet a legkisebb zsírt is elraktározza. Az éhínség sújtotta időben, illetve, amikor a halászat miatt napokat töltöttek a tengeren, bizonyára igen hasznos volt ez a gén, mára viszont kockázati tényezővé vált.

Számos fennmaradt kulturális hagyomány szintén tovább erősíti a fenti folyamatot, így többek között a kövér test még ma is a jólét és a magas státusz szimbóluma. Az elhízás nem csak az importból származó, túlzottan zsíros, sós és édes ételeknek tulajdonítható, hanem a mozgáshiánynak is. A lakosság körében nem túl népszerű a sport, ugyanakkor a lakók többségének van saját autója. „A vendéglátóim 300 méterre laktak a templomtól, de az istentiszteletre autóval mentek” – mondta Keck.

A Kellemes- és tönkretett sziget
A mintegy 21 négyzetkilométer kiterjedésű szigetet 1798-ban fedezték fel az európai hajósok, akik a gazdag táplálékot kínáló növényzet és a békés lakók miatt „Kellemes szigetnek” nevezték el. A tradicionális táplálkozás legfőbb elemei a gyümölcsök, elsősorban a kókusz és a halászat során kifogott hal, illetve a lagúnákban a közösség által tenyésztett hal volt. Bár a sziget nem volt trópusi paradicsom, szigorú születésszabályozással és a szezonhoz igazodó táplálkozási szokással mintegy 2000 éven keresztül sikerült stabil népességszámot (kb. ezer fő) fenntartani.

A szigetet távoli fekvése és kis mérete miatt az első felfedezők után még közel száz évig elkerülte az európai hódítás. 1888-ban német védnökség alá került. A gyarmatosítás eredményeként Nauru bekapcsolódott a világkereskedelembe. A 19. század végén a Csendes-óceáni Társaság felfedezte Nauru kiváló minőségű foszfátvagyonát, és megszerezte a németektől a sziget bányászati jogát. A foszfátból származó hatalmas vagyon és a fejlődő kereskedelem révén a szigeten új (import) élelmiszerek jelentek meg: ilyen volt a kenyér, a rizs, a cukor és a liszt.

A mintegy százéves gyámság (gyarmatosítás, ENSZ fennhatóság) után, az 1968-ban bekövetkező függetlenné válással a szigetország megörökölte a hatvan éve tartó bányászat okozta környezeti pusztítást (a sziget egyharmada kopár, terméketlen területté vált a bányászat révén) és az önfenntartó tradicionális kultúra eltűnését, a külvilágtól való teljes élelmiszerfüggőséget. A 90-es évek végétől kimerülőben lévő foszfátkészletek fokozódó pénzügyi nehézségekbe sodorták az államot: nőtt az adósságállomány, visszaszorultak az állam nyújtotta ingyenes szolgáltatások.

C. Mc Daniel és J. M. Gowdy, Nauru történetét bemutató magyarul Az édenkert kiárusítása címmel megjelent könyvükben a következőképpen fogalmazzák meg a problémát: „A kicsiny, távoli Nauru csupán egy lábjegyzet az erőforrások kiaknázásának történetében – de mekkora az árnyék, amit Földünkre vet?”

Az elszegényedés ésszerűbb életmódhoz vezethet?
A kihalás veszélye fenyegeti az álomszigeten élőket? Keck szerint a megoldást az egészséges táplálkozással kapcsolatos felvilágosító tevékenység jelenthetné. Talán már közel a segítség, mégpedig az elszegényedés formájában? Az egykor virágzó foszfátbányászat leáldozása után a sziget csődhelyzetbe került. Az autó már újra elérhetetlen céllá vált. Az importált élelmiszer egyre több ember számára megfizethetetlen. Tavaly decemberben az ország egyetlen légitársaságának, az Air-Naurunak pénzügyi gondok miatt csökkentenie kellett a gépparkját.

A néprajzkutató pozitívnak ítéli ezeket a változásokat, ugyanis szerinte a nauruiak túl nagy lábon éltek, az egészségük és környezetük rovására. „Most talán kapnak egy új esélyt, vagyis szükségből rákényszerülnek, hogy visszatérjenek a tradicionális táplálkozási módjukhoz.”