Varázslatos buckatenger

Írta: Ronaldo Ribeiro
Fényképezte: George Steinmetz

Szeles délutánon kiteregetett, száradó fehér vásznakra emlékeztetnek a levegőből nézve ezek a dűnék – voltaképpen a táj portugál neve, Lençóis Maranhenses is annyit tesz: „Maranhão lepedői”. De bárhogyan nevezzék is e holdsarló formájú homokbuckák szikrázóan fehér, hullámzó homoksivatagát, ez a hely tagadhatatlanul varázslatos! A nagy esőzések után csillámló kis kékeszöld tavacskák maradtak vissza a dűnék ölén, s most ezüstös halrajok úszkálnak bennük. Kecskepásztorok terelik nyájaikat a hatalmas buckák között. A nyílt tengerre kifutó halásznak pedig csupán ősrégi hajóroncsok kísértetei és a csillagok mutatnak utat.

„Mintha nem is a Földön járnánk!” – mondja Carolina Alvite, az északkelet-brazíliai Maranhão állam három évtizede alapított nemzeti parkjának egykori igazgatója. Mintha a Bahamákat övező óceán széles hullámait idéző délibáb tűnt volna föl a Szahara kellős közepén…

Csakhogy ebben a másfél ezer négyzetkilométeres sivatagban kézzelfogható még a káprázat is! Szigorúan véve a Lençóis persze nem is sivatag – állítja Antonio Cordeiro Feitosa, a Maranhãói Szövetségi Egyetem (ufma) geográfusa, hiszen ezt a vidéket évente mintegy 1200 milliméternyi eső öntözi, míg a sivatagokban 250 milliméternél kevesebb az évi átlagos csapadékmennyiség.

Márpedig e különleges dűnetenger létrejötte éppen a víz jelenlétének köszönhető! Két közeli folyó: a Parnaíba és a Preguiças a szárazföld belsejéből homokot szállít az Atlanti-óceánba, majd a tengeráramlatok nyugatra, a part felé sodorják hordalékukat. A folyami homok zöme így végül a nemzeti park 70 kilométer hosszú partvonalán rakódik le. A száraz évszakban azután (különösen októberben és novemberben) a tartós északkeleti szél a szárazföld belseje felé fújja a homokot, és végeláthatatlan, akár 40 méter magas dűnesarlókat épít belőle, még a parttól 50 kilométernyire is.

Ám a geográfus avatott szeme nemcsak ezt látja meg, hanem a Lençóis Maranhenses szakadatlan hullámzását is: néhol évente akár 20 métert vándorolnak ezek a dűnék! „Minden új évszak teljesen átalakítja a tájat” – állítja Cordeiro.

Az év első felében hulló esők vízzel töltik meg a homokdűnék közti völgyeket, s így „lagúnák” sokasága keletkezik. E tavak némelyike közel száz méter hosszú, mélységük eléri a három métert is. Július elején, amikor tetőzik a vízállás, egyes helyi folyók (például a Rio Negro) elöntik a lagúnákat. Ekkor folyami halak vándorolhatnak át a dűnék közti tavacskákba, ahol más halakkal vagy a homokban rejtőző rovarlárvákkal táplálkoznak. Az esős évszak elmúltával azután az egyenlítői hőségben párologni kezd a víz, és a tavak akár egy métert is apadnak havonta. Némelyik faj, például a farkashal (Hoplias malabaricus) egyedei az iszapban szunnyadva vészelik át a száraz időszakot, és csak akkor bújnak elő, miután újra elered az eső.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. júliusi lapszámában.