Sötét titkok mélyén

Írta: Andrew Todhunter
Fényképezte: Wes C. Skiles

Lámpánk kévéje végtelen űrt pásztáz a Csillagkapu mélyén. Komótosan süllyedünk a koromfekete vízben. Tizenöt méterrel a felszín alatt halovány folt dereng föl előttünk. Végtelen pókhálónak tűnik, ezüstös szövedéke lassan örvénylik a dermesztően idegen világban. Baktériumokból és bomló szerves anyagokból felszabaduló mérges kénhidrogénfelhő kelti ezt a földöntúli derengést. Ha belemerül a búvár, hamar viszketni, bizseregni kezd a bőre, szédülés fogja el, olykor erős záptojásszagot érez, miközben tüdeje egyfolytában azon igyekszik, hogy kiszűrje a bőrön áthatoló gonosz gázt.

A Csillagkapu vizében aránylag kevés a kénhidrogén, engem mégis hányinger kínoz. Vezetőmre, Brian Kakukra sandítok. Semmi nyomát nem látom rajta izgalomnak – nemhiába a világ egyik legtapasztaltabb barlangi búvára. Vadul lüktet a fejem – úgy látszik, rosszul bírom a kénhidrogént. Önkéntelenül eszembe villan: lám, milyen jól működik a méregfüggöny, a Csillagkapu mélyét óvó túlvilági köd.

Vannak egyfelől az óceáni kék lyukak: ezekben a tengermelléki barlangokban erősen érvényesül az árapályhatás, vizük így lényegében ugyanazoknak az élőlényeknek ad lakhelyet, amelyek a környező óceánban is honosak. S vannak másfelől a tengerrel alig érintkező szárazföldi kék lyukak; ilyen a Csillagkapu is az Andros-szigeten. Bolygónk minden más természeti környezetétől különböznek ezek a vízzel telt barlangok, éspedig főként földtani és kémiai sajátosságaikban. Mivel kevéssé érvényesül bennük az árapályhatás, vizük réteges összetételű: alul nagyobb fajsúlyú sós víz, fölötte kisebb fajsúlyú, esők táplálta édesvíz helyezkedik el. Az édesvízréteg lényegében fedőként működik: elrekeszti a sós vizet a légkör oxigénjétől, megakadályozza, hogy a baktériumok lebontsák az édesvízben található szerves anyagokat. Az édesvíz rétege alatt tenyésző baktériumok szulfátsókat hasznosítanak, anyagcseréjük mellékterméke mérgező kénhidrogénfelhő. A lápvidékeken is gyakran képződő büdös gáz nagyobb töménységben önkívületet, sőt halált is okozhat.

A szárazföldi kék lyukak a szó szoros értelmében természetes laboratóriumok: tömérdek kincset rejtenek a tudomány számára. A búvárnak viszont ugyanolyan próbatételt jelentenek, mint az alpinistának a Mount Everest: meghódításukhoz kivételes szaktudás, különleges felszerelés és sokéves gyakorlat szükséges. A barlangi búvárt ráadásul még jobban sürgeti az idő, mint a hegymászót. Ha képtelen időben megoldani a váratlan problémát, ha kifogy a levegőből, mielőtt visszajutna a felszínre, menthetetlenül odavész.

Érthető, hogy kutató alig merészkedett a vízzel és veszélyekkel teli kék lyukakba. Legalábbis 2009 nyaráig, amikor barlangi búvárokból és számos tudományág képviselőiből verbuválódott csapat indult két hónapos expedícióra a bahamai kék lyukakhoz. Androson, Abacón és öt másik szigeten folytak a vizsgálatok Keith Tinker vezetésével.

Az expedíció ötlete a Miami Egyetem antropológusától, Kenny Broad veterán barlangkutatótól származott, a költségeket a National Geographic Society és a Bahamai Nemzeti Múzeum állta. Kenny Broad és Brian Kakuk vezérletével másfél száz merülést hajtott végre, több tucat kék lyukat vizsgált meg tüzetesen a csapat. Munkájukat a nagyszerű barlangász, Wes Skiles dokumentálta, fotózta-filmezte. Tengernyi adat gyűlt össze; az eredmények bizonyosan sok újdonságot hoznak a geológia, a vízkémia, a biológia, az őslénytan és a régészet területén, sőt az Univerzumban élet után kutató tudomány, az asztrobiológia egynémely nagy kérdésére is fényt deríthetnek.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. augusztusi lapszámában.