Érintetlen Patagónia

Írta: Verlyn Klinkenborg
Fényképezte: Maria Stenzel

Chile déli részén egy Samsing nevű eltökélt norvég telepes 1925-ben birkatenyésztőnek állt az akkor még dús legelők borította völgyben, egy távoli fjord bejáratánál. De még le sem telt az esztendő, szó szerint elűzte őt földjéről az előrenyomuló gleccser…

Ma az egykorvolt farm helyén gleccsertó terül el, melynek jéghegyek úszkálnak a felszínén. S noha a XI. Pius pápáról elnevezett jégár egy időre megszelídült, újabban ismét előremenetbe kapcsolt – napjainkban épp egy erdőt szaggat ki tövestől, végtelen lassúsággal taszítva félre az útjában álló fákat. A jégnyelv előtt szétnyílik az erdő, patagón déliciprusai (némelyik több száz éves) úgy festenek, mintha kifordult gyökérzettel, letört koronával és összegabalyodott törzseikkel rövid szünetet tartanának, miközben épp kidőlnek. Amott meg irdatlan jégtömbök nyomulnak be a talajt borító tőzegmoha és rovarevő lápi növények alá…

A XI. Pius-gleccser egy „Magellán-esőerdőt” dózerol el – nem holmi sötét, sűrű lombsátrú trópusi őserdőt tehát, hanem afféle keszekusza, szél tépázta törpefákat, amilyeneket a hegyvidékek erdőhatára mentén láthatunk. Nem csoda, hiszen a patagóniai fjordok és szigetek telibe kapják a déli tengereken uralkodó nyugati szelet. Errefelé, a „bömbölő negyvenesek” 40° és 50° szélességi körök között húzódó övezetének közepén szinte lankadatlan erővel korbácsolja a vidéket a szél. Az év bármely napján hullhat az eső vagy a hó.

Bolygónknak egyetlen pontja sincs tökéletes nyugalomban. A változatlanság illúzióját csupán a lassan ballagó idő kelti – azok a mérhetetlenül hosszú időszakok, amelyek elfedik a planétát formáló természeti erők munkáját az emberi szem elől. Aki azonban elég szerencsés, eljuthat olyan helyekre is, ahol mintha összesűrűsödne az idő, ahol szinte zsigereinkben érezhetők a geológiai folyamatokat mozgató erők…

Ilyen vidék a dél-chilei partvonal gleccserek szabdalta labirintusa is. Itt a Föld energiája szinte kitapintható. Mozgó tektonikus lemezek buknak a kontinens pereme alá, és emiatt a térség geológiailag nyugtalanná vált – magasba tornyozva az Andok termetes hegyláncait. A szárazföld belseje felől ugyanakkor rövid, de annál könyörtelenebb jégfolyamok siklanak gyors iramban a tenger felé – olyanok, mint a XI. Pius.

A kontinens partjai mentén a vízi élővilágot a Humboldt- (vagy más néven Perui-) áramlás élteti. E labirintusszerűen tagolt partvonal hossza több mint 80 ezer kilométer. S Patagóniának ez az arca igencsak különbözik a végtelen pampáétól, amit a térség neve hallatán rendszerint magunk elé képzelünk. Ez a Patagónia a tenger és a jég birodalma – nem a füves síkságoké! A zabolátlan vidék szívében fekvő Bernardo O’Higgins Nemzeti Park mintegy 350 kilométer hosszan nyúlik el, s magába foglalja a Déli-jégmezőt is, amely (északi párjával együtt) bolygónk egyik legnagyobb felületű összefüggő jégtakarója, nem számítva a sarkvidékeket.

A Bernardo O’Higgins nem közelíthető meg sem szárazföldön, sem repülőgéppel. Kizárólag hajóval, a mély vizű fjordok útvesztőjén keresztül juthatunk el oda, ahol a XI. Pius jégárja végül a tengerbe ér. Gleccserhangok töltik be a levegőt – a jég mélyéről felhangzó recsegés meg az a tompább, de annál erőteljesebb robaj, amelyet a jégfolyam borjadzása kelt a Pius tenger felőli végén. Újonnan keletkezett zuhatagok sistergő hangja, jégtömbök csikorgása kíséri e morajlásokat.

A gleccser és az erdő találkozásának tépett sebhelyénél a Pius feltornyosuló roppant jégtömege szinte betölti az eget. Emitt szinte koromfekete, odébb már szürkés árnyalatú a jég. Távolabb, még följebb már kifehéredik, aztán a kék megannyi hihetetlen árnyalatában tündököl. Ezen a távoli, zord tájon ismét elénk tárul korunk alapvető igazsága – itt érzékelhetjük igazán, milyen rengeteg szálból szövődik össze sokszínű világunk. S még egy ilyen elszigetelt, távoli vidék is, mint Patagónia, a gyökeres változások küszöbére ért.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. szeptemberi lapszámában.