Gyüttmaradt kertészek

Barátaink, rokonaink és falubeli szomszédaink sem értették, miért akarna két, harmincon túli városi ember egy kétszáz fős, kis somogyi településen élni, a kezdetekben, egy komfort nélküli házban. A legnagyobb kérdés mégis az volt, hogy mihez kezdenek majd egy hektár földdel azok, akik eddig legfeljebb kaktuszt neveltek? 

Elképzeléseink voltak, ám gyakorlatunk semmi, úgyhogy sokáig csak hétvégi vidékiként figyeltünk. Figyeltük a saját földünket, fáinkat, bokrainkat, figyeltük a szomszédok gyönyörű veteményeseit, a falu barátságos kis közössége pedig szívesen tanított nekünk bármit, annak ellenére, hogy a szemükben mi mindig „gyüttmaradtak” leszünk. Több évtizedes tapasztalataikból sok hasznosat tanultunk, viszont azt is láttuk, hogy mennyi – humán és fosszilis – energiát és mennyi kemikáliát áldoznak a kertjeikre. Tudtuk, hogy mi ezt nem így akarjuk. Nem kívántunk okosabbak lenni náluk, de hittünk abban, hogy lehet ezt ember- és környezetkímélőbb módon is művelni.

Mikor végleg a dombos vidékre költöztünk, kis lépésekben próbálkozni kezdtünk. A falubeliek mára szinte megszokták a hóbortjainkat, de eleinte titkolatlanul megmosolyogták a komposztládát, az esővízgyűjtőt, az emelt ágyásokat és a csalánléből készült permetet, ahogy a rendszeres kutyasétáltatást és az erdei kirándulásainkat is. Mindezek távol állnak a szokásaiktól, mégis tisztelik a lendületünket, és persze kíváncsiak is, mire jutunk az általunk választott, szerintük minden szempontból nehezebb és bizonytalanabb úton. Minket közben egyszerűen csak boldoggá tesz a tágas tér, az élhetőbb időszámítás, és minden alkalom, amikor saját nevelésű, vegyszermentes zöldségekből készült étel kerül az asztalra.

A tanulás pedig folytatódik. Törvényszerű volt, hogy találkozzunk az ausztrál eredetű permakultúra elméletével is, és bár az ismerkedés elején tartunk, meggyőződésünk, hogy a hagyományos veteményesek nett kis soraihoz képest inkább rendezetlennek tűnő, valójában a természettel összhangban élő, önműködő-önfenntartó kerté a jövő. Egyelőre csupán kísérletezgetünk, sok minden kell az állati segítséget is magába foglaló mini ökoszisztéma kialakításához, sok türelem, próbálgatás, hogy kiderüljön, melyik növény hol és mi mellett érzi jól magát. Messze van még az az idő, hogy nagyrészt eltartson minket a kertünk, mégis úgy tűnik, érdemes foglalkozni vele.

Mindössze egy éve élünk itt tartósan, de az ismerőseink már nem aggódnak értünk. Látják-érzik, hogy megtaláltuk a helyünket, így mi lettünk a vidéki rokonok, akikhez szívesen járnak a gyerekeikkel együtt, hogy nekik is megmutassák mindazt a jót, amit a városban már nem találhatnak meg.

Írta és fényképezte: Laczkó Denise