Tiltott partok ékköve

Írta: Alexandra Fuller
Fényképezte: Frans Lanting

Szürkén bodorodtak a rózsaszínű égen a hajnali köd utolsó foszlányai a Namib-sivatag homokdűnéi fölött, három héttel a téli napforduló előtt. Sakál ügetett a nyugatra fekvő akácialiget felé, a közeli turistatábornál nyársasantilop lépdelt óvatosan az itató irányába. Lábnyomok tökéletes gyöngysorát hagyta maga után a rozsdavörös homokon egy fürgén iszkoló fényes-fekete gyászbogár.

A Namib-Rand Természetvédelmi Területen jártunk. Helyi kísérőm, Rudolf !Naibab szafarivezető – akinek nevében a felkiáltójel a helyi nyelvek jellegzetes csettintő hangjainak lejegyzésére szolgál – innen félezer kilométerre nőtt föl, a namíbiai Kunene tartomány kopár, zord tájain, ahol juhot, kecskét és szamarat tenyésztett nagyanyja farmján.
!Naibab csak harmincéves, de legalább olyan tapasztalt, mint más, jóval idősebb férfiak – amit ő annak tulajdonít, hogy a sivatagban nevelkedett: „Ez a vidék nap mint nap élet-halál kérdésekkel szembesíti az embert. Háborús időkben voltam gyerek, és olyankor bizony gyorsan bölccsé válik az ember.”

Namíbiában ugyanis huszonkét esztendeig dúlt az 1966-ban kitört polgárháború. Az ország végül is 1990-ben függetlenné vált Dél-Afrikától, majd a világ egyik első állama lett, ahol alkotmányba iktatták a környezet védelmét. A namíbiaiak, úgy tűnik, fölismerték: ha már megharcoltak földjükért, akkor felelősek is érte.

„Több oka volt annak, hogy a függetlenséggel együtt született meg a namíbiai ökológiai mozgalom. Az 1980-as évek közepén, amikor háború és aszály nehezítette az életet, elpusztultak a parasztok birkanyájai, s az emberek vadászni kezdtek. Így azután a namíbiai nép hamar rájött arra, milyen könnyen éhen halhat, ha nem óvja, tiszteli a természet adományait” – magyarázta !Naibab.

Nagyjából húsz éve még kerítések szabdalták, legelésző birkanyájak népesítették be ezt a vidéket – miképpen a szomszédos meg a távolabb fekvő területeket is. Megpróbáltam magam elé képzelni a finom homoktól rozsdavörös testű pásztorokat, amint a szélnek háttal állva várják-lesik a hosszú évek óta hiányolt éltető esőt. „Nem kérdés, hogy igen vegyesek lehettek az érzéseik e vidékkel kapcsolatban – töpreng !Naibab. – Egyrészt ott volt az aszály, másrészt viszont ki ne csodálna egy ilyen tájat? Ki ne érezné át, hogy óvni, védeni kell?”

Jómagam annak a hírnek akartam utánajárni Namíbiában, hogy a kormány 2008-ban nemzeti parkká nyilvánított 2,2 millió hektárt a délnyugati partvidéken. Az illetékesek tehát elmondhatják, hogy ma már nemzeti parkok, helyi védettségű  területek, magánrezervátumok teszik ki az ország közel felét. Végül, a Dorob Nemzeti Park 2010. decemberi megalapításával egy csaknem összefüggő természetvédelmi sáv alakult ki a namíbiai partokon, a dél-afrikai határ mentén hömpölygő Orange folyótól az ország északi, angolai határát képező Kunenéig. Ezzel minden adva volt egy kiterjedt, egységes „megapark”, a Namib–Skeletonpart Nemzeti Park létrehozásához. És Namíbia ezzel párját ritkító sikersztorit írt a fiatal afrikai demokráciák történetében, példát mutatva a földgazdálkodás követésre érdemes módjáról.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2011. augusztusi lapszámában.