Halfarm az óceánban

A vízből kiemelkedő hálókupolák olyanok, mint a jéghegyek: legnagyobb részük a víz alatt van. Ezekben az óriási hálóketrecekben hatszázezer hal éli a mindennapjait a meleg vizű Karib-tengerben. „Ez nem hagyományos akvakultúra-farm, itt a halak mindig friss vízben mozoghatnak” – büszkélkedik O’Hanlon.

Az akvakultúra nem új találmány. Az ember már a kínai Shang-dinasztia (Kr. e. II. évezred) óta tenyészti is a halat, hogy kiegészítse a mindig bizonytalan vadvízi fogást. Tartályokat vagy medencéket alakítottak ki a halak tárolására, így mindig kéznél volt a vacsorának való.

O’Hanlon Open Blue nevű halgazdasága arra törekszik, hogy új lendületet adjon a 4000 éves múltra visszatekintő iparágnak – és visszavigye a tenyésztendő halakat a tengerbe. Azt mondja, hogy a saját természetes környezetében tartott állat egészségesebb lesz, ízletesebb húst ad, és megfelelő technológiával sokkal hatékonyabban lehet fölnevelni.

Egyesek szerint O’Hanlon az akvakultúra új műfajának az úttörője. Jó úton jár afelé, hogy havonta 250 tonna halat adjon el, ami igazán nem rossz „fogáseredmény” egy alig tíz esztendős, középméretű vállalkozás számára. Három-négy naponként indulnak a repülőgépek Ázsiába, Európába és Észak-Amerikába azokkal a halakkal, amelyek addig az ő víz alatti ketreceiben úszkáltak.

De miért éppen Panama? Vetődhet föl a kérdés. Ez az ország kisebb, mint New Jersey (az USA egyik szövetségi állama), valutájának stabilitása az Egyesült Államoktól függ. A fekvése viszont kiváló. Két óceán között könnyen, olcsón lehet ideszállítani a takarmányt, és elszállítani a készterméket, ráadásul a panamai kormány úgy fogadta O’Hanlont, ahogy azt az USA soha nem tette volna. „A nagy tengeri kikötőkkel is rendelkező Florida vagy Dél-Karolina partjainál aligha lehetett volna megvalósítani a tervet a szigorú törvényi előírások, a környezetvédők ellenállása, és a környékbeli lakosok ’Csak ne az én házam előtt!’-féle hozzáállása miatt. Az amerikai kormány, persze, néhány évre megadná az engedélyt. Nekem azonban nagy összeget kellett befektetni hajókba, feldolgozóüzemekbe és szállítási infrastruktúrába. – Komoly tőkére és elszántság van szükség céljaink megvalósításához – magyarázza O’Hanlon. – Itt hosszú távon kell gondolkodni, legalább húsz évre előre.”

A másik ok, amiért O’Hanlon éppen Panamát választotta, az nem más, mint ennek a történetnek az igazi főszereplője: a fekete királyhal (Rachycentron canadum). Josh Schonwald a The Taste of Tomorrow (A holnap íze) című könyvében arról számol be, hogy hogy az egyre fogyatkozó és egyre drágább erőforrások miatt a termelők olyan fajokkal kezdenek majd foglalkozni, amelyek gyorsabban tudják fehérjévé átalakítani a takarmányt. A fogyasztók pedig majd változtatnak az ízlésükön.

A fekete királyhal az ikra-állapotból körülbelül egy év alatt nő meg ötkilósra (a lazacnak ehhez három évre van szüksége), tökéletesen alkalmas a legjobb minőségű szusi készítésére is, és még halszaga sincs.

A világon a legnagyobb mennyiségben a lazacot, a tilápiát és a pontyot tenyésztik. A legtöbb halgazdaság Ázsiában működik, ahol a túlhalászástól „kiürült” tengerek sajátos módon föllendítették a haltenyésztést – egyre szaporodtak a levegőbefúvásos betonmedencék és tartályok. Nagy szakértelemmel előállították a maximális tápértékű haltápokat. Az akvakultúra hatékonyságát az ún. takarmányhasznosítási együttható mutatja: Hány kilogramm takarmánnyal állítható elő egy kilogramm hús? A tilápia és a legtöbb pontyfaj esetében ez az arány 1,6 az 1-hez. A legjobb eredményt a lazac produkálja: 1,2:1.

A fekete királyhal takarmányhasznosítási együtthatója kb. 2:1-re csökkent. O’Hanlon biztosra veszi, hogy a „király” egyszer még utoléri a lazac mutatóját. A királyhalnak azonban van egy nagy előnye a tenyésztés szempontjából: jól tűri a zsúfoltságot. A fogság, a bezártság ugyanis gyakran azzal jár, hogy leáll a halak növekedése. Az Open Blue egy jakuzzi méretű tartályban 15 000, gemkapocs méretű halacskát képes előállítani. Ezek három nap alatt megduplázzák a testméretüket. Végül kiköltöznek a tengerbe, a hálóketrecekbe, és egy év múlva ott sülnek-illatoznak majd valakinek a grillezőrácsán.

 O’Hanlon azt is elmeséli, hogyan ér véget a kifogott halak élete: „A halászhajók elég kegyetlenül bánnak a lazacokkal – hagyják halálra vergődni őket a hűtőkamrákban. Csakhogy, ha egy hal kínlódik (És mi lehet gyötrelmesebb, mint megfulladni a torkunkba akadt horogtól?), akkor az izomszöveteiben tejsav termelődik, ugyanaz a vegyület, amely nekünk az izomlázat okozza. És ettől a halhús savanykás ízű és kemény lesz. Ezért aztán az a legokosabb, ha minden előzetes stresszelés nélkül öljük meg a halat. Erre mi új technikát alkalmazunk. A módszer lényege az, hogy egy óriási szivattyú kiszippantja a halat a vízből, és egy kalapács azonnal fejbe is vágja. Aztán egy penge az álla alatt elvágja az egyik fő ütőerét. Beleájulás, alig három másodperc alatt, a boldog életből a könnyű halálba.”

A feldolgozás után, éttermekbe és élelmiszerüzletekbe kerül a tápláló és finom eleséget.

Forrás: ng.24.hu

Kapcsolódó cikk: Haltenyésztés felsőfokon