A szovjet űrrepülés atyja

Jurij Gagarin űrhajós (balra) és Szergej Koroljov Szocsiban, 1961-ben.
Fotó: Profimedia

1907. január 12-én született az ukrajnai Zsitomirban. Boldogtalan házasságban élő szülei anyagi viszálykodás miatt 1910-ben elváltak, a kisfiú az anyjánál maradt. Villamosmérnök mostohaapja nevelésében és oktatásában is segítette, különösen az első világháború és a forradalmak alatt, amikor nem működtek az iskolák. Tanulmányait az Odesszai Építőipari Szakiskolában, majd a Kijevi Politechnikumban végezte, 1924-ben egy klubban repülni is megtanult (egy ekkor tervezett vitorlázógépét meg is építették). A moszkvai Műszaki Főiskola repülőmérnöki szakát végezte el, s már diplomájának megszerzése előtt a repülőgépiparban kezdett dolgozni.

Az 1930-as évek elején Fridrih Cangyerrel megalapították a Reaktív Meghajtás Moszkvai Kutatócsoportját (GIRD), Koroljov 1933-ban a GIRD utódjaként létrejött RNII rakétakutató intézet tudományos igazgatója lett. Rakétarepülés a sztratoszférába címmel könyvet írt, irodájában készült a Szovjetunió első folyékony üzemanyag-meghajtású rakétája, nevéhez fűződik a GIRD-X rakéta, a 212 jelű szárnyasrakéta és az RP-318 vitorlázó rakéta-repülőgép megalkotása is.

1938 júniusában, a sztálini tisztogatások idején börtön, ahol veréssel kicsikart vallomása alapján tárgyalás nélkül, szabotázs vádjával tíz év kényszermunkára ítélték. A háttérben az állhatott, hogy Koroljov nem a központilag támogatott szilárd, hanem a folyékony üzemanyagú rakéták híve volt, emellett intézete túllépte pénzügyi kereteit.

Koroljov a Szibériában lévő kolimai gulagba került, ahol a foglyok halálozási aránya évi 30 százalék volt. Az aranybányában öt hónap alatt elvesztette a fogait, eltörött az állkapcsa, és szívproblémái lettek. Ügyét időközben felülvizsgálták, az ítéletet nyolc év börtönre mérsékelték, s öt hónap után Moszkvába szállították, ahol megbetegedett, és majdnem meghalt. 1942-től a kazahsztáni Tyutaramban az értelmiségiek számára kialakított „saraskában” (a gulagnál enyhébb szabályokkal, a rendszer számára fontos tudósokat foglalkoztató munkatábor) a vadászgépek folyékony üzemanyagú gyorsító rakétáit tervezte és tesztelte. (Tulajdonképpen még szerencsésnek is mondhatta magát, mert az RNII számos főmunkatársát kivégezték.)

1944-ben kegyelmet kapott, az ellene emelt vádakat azonban csak 1957-ben, az első szputnyik fellövése után ejtették. A második világháború végén – életében először – kitüntették, és ezredesi rangban a ballisztikus és geofizikai kutatórakétákat tervező csoport vezetőjének nevezték ki. A megszállt Németországban ő szerezte meg a nácik rakétatechnológiáját, és 1947-től a volgai sztyeppén fekvő Kapusztyin Jarban a zsákmányolt V-2 rakéták tökéletesítésébe fogott. Az R-1 hatótávolsága 685, az R-3-é már 3 ezer kilométer volt, ezzel a Szovjetunió elérhette Nyugat-Európát is.

Sztálin halála után egy ballisztikusrakéta-sorozat kifejlesztését kezdte meg, ami elvezetett az R-7, a világ első interkontinentális ballisztikus rakétájának megépítéséhez. Beléptették a kommunista pártba, és a tábornokok ellenállását leküzdve engedélyt kapott Nyikita Hruscsov pártvezetőtől, hogy az R-7 rakétát, az első ember alkotta űreszköz világűrbe juttatására használják fel. Hruscsov feltétlen támogatását élvezve ő lett a szovjet hordozórakéták és űrhajók vezető tervezője.

Az R-7 1957. október 4-én pályára állította a 83,5 kilós szputnyikot, amely 96 perccel később jelezte: első mesterséges égitestként megkerülte a Földet. 1959-ben a három Luna űrrakétával a szovjetek elérték és meg is kerülték a Holdat. Később az ő irányításával születtek meg az űrhajózási hordozórakéták fő típusai, a Vosztok, a Voszhod és a Szojuz űrhajók, a Kozmosz, Molnyija és Zond műholdsorozat 1960-as évek közepéig felbocsátott tagjai, valamint több automatikus hold- és bolygószonda. Ő irányította a tervezést, a kivitelezést, a tesztelést és a fellövéseket is. A Hruscsovot 1964-ben váltó Brezsnyev is megbízott benne, de vetélkedése Gluskóval sokat ártott a rakétafejlesztésnek.

Koroljov egészsége a gulagon töltött időszak, a megfeszített munka következtében megroppant. 1966. január 14-én egy egyszerű műtét után egy moszkvai kórházban halt meg, a Vörös téren, a Kreml falában temették el. Mivel a helyére kinevezett Vaszilij Misin már nem kapta meg azt a támogatást, mint elődje, talán Koroljov halálának is szerepe volt abban, hogy a Szovjetunió lemaradt az űrversenyben. Nevét és a szovjet űrprogramban játszott szerepét – a szovjet gyakorlatnak megfelelően – csak halála után ismerhette meg a világ. Hazájában csak családtagjaival érintkezhetett, a szovjet szakcikkek név nélkül, Főkonstruktőrként említették. 1956-ban és 1961-ben a Szocialista Munka Hőse, 1958-tól akadémikus lett, 1957-ben megkapta a Lenin-díjat, és háromszor vehette át a Lenin-rendet. Koroljov emlékére a Szovjet Tudományos Akadémia kitüntető érmet alapított. Nevét Moszkvában utca és múzeum, az orosz főváros közelében az egykori Kalinyingrád iparváros, tervezőintézet, a Hold túlsó oldalán egy „tenger”, a Marson egy kráter, valamint az 1855. számú kisbolygó viseli.