Kövesd a sárkányrepülőt!

A tarvarjakat (Geronticus eremita) a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) súlyosan veszélyeztetett állatfajként tartja számon. Magyar elnevezéséhez semmi köze, mert nem varjúféle, hanem íbisz. Hazánkban talán soha nem költött, ám Herman Ottó feltételezi, hogy előfordult az Alföldön. Arany János is említi a Toldi szerelmében. A harci játékon Toldi Miklós vértjét is egy ilyen madár díszíti:

„Harci játékra Toldi a Tar Lőrinc színeiben áll ki,
Zöld-fehér bágyadt szín, tudja ott akárki,
Címerén tarvarjút visel ősi vérte;
Sokszor lekárogták cimborái érte.”

Tarvarjúnak volt költőhelye Közép- és Dél-Európában is. Eredeti előfordulási helye a Földközi-tenger környéke, majd szinte teljesen eltűnt. Az állatkertekben működő visszatelepítési programnak köszönhetően azonban, ma már ismét láthatóak Marokkóban és Spanyolországban is.

Ausztriában 2002-től működik egy visszatelepítési projekt, a Waldtrapp Team, alapítója az osztrák Johannes Fritz biológus, állatok viselkedésével foglalkozó kutató, céljuk, hogy 2019-re 120 tarvarjú éljen Közép-Európában. Az első vadonba visszavezetett fészkelő madarak már sikeresen visszatérnek a bajorországi Burghausenben. A projekt legnagyobb kihívása, hogy a tarvarjak génjéből elveszett a migráció útvonala, így a Waldarapp Team bevetett egy sárkányrepülőt és egy csapat madárnak megtanították, hogy kövesse a sárkányrepülőt, mutatva nekik az utat telelőhelyükre.

A tarvarjú fiókák ausztriai állatkertekben kelnek ki, majd a Schönbrunni Állatkert biztosítja számukra a „óvodát”, ahol két gondozó neveli. Corinna Esterer (29) es Anne-Gabriela Schmalstieg (26) a fiókákat születésétől 6 hónapon keresztült minden nap 12-14 órában gondozza.

Anne-Gabriela Schmalstieg (balra) és Corinna Esterer (jobbra)

Az első egy hónap a Schönbrunni Állatkertben nagyon fontos, mert ekkor alakul ki a kötödés és bizalom a nevelőszülőkhöz. Ez idő alatt csak az ő hangjukat hallhatják, ennek a hangnak a felismerése létfontosságú a migráció alatt történő kommunikációban. A madaraknak követni kell a hívószavakat: „Kommt, kommt Waldie, kommt, kommt” (Gyertek, gyertek varjúcskák, gyertek, gyertek), ezeket már az első hónapban az etetések alatt ismétlik a gondozók.  A fiókák kezdetben napi tizenötször esznek, majd ez lassan lecsökken napi ötszöri étkezésre. Az első időszakban a gondozók kávét, alkoholt és cigarettát nem vehetnek magukhoz, mert minden, a madarak számára készített, ételbe bele kell köpniük, így a fiókák könnyebben megemésztik a táplálékot.  A menü: patkány-, egér- és csirkefasírt valamint „friss” szöcske.
A nevelőszülők a kávétilalmat viselik a legnehezebben, mert igen korán kelnek minden nap.

A schönbrunni „óvodai” nevelés után a csapat elköltözik egy Salzburg melletti farmra, ahol a gondozók három és fél hónap alatt felkészítik a madarakat az első vonulásra. A migrációt a két nevelőszülő vezeti egy motoros sárkánnyal Salzburgból Toscanába. Az út az időjárástól függően körülbelül 2 hétig tart és naponta 200 kilométert tesznek meg. A madarak a sárkányt követve szállnak át az Alpokon és elég egyszer megtenni vezetővel a migrációs útvonalat, ezután már rögzül bennük. Toscanában a gondozók még pár hétig a fiatal tarvarjakkal maradnak, majd magukra hagyják őket, a madarak megkezdik önálló életüket, és később visszarepülnek költőhelyükre.

A Waldrapp Team csak akkor lehet sikeres, ha a nevelést és a migrációt a két gondozó le tudja vezetni. A munka rengeteg lemondással jár, 6 hónap csak a madarakkal, de gondozók azt mondják, nincs semmi más hivatás, mely ennyi örömet szerezne, még akkor is, ha ilyen nagy áldozattal jár: „ A madarak nevelése szinte függőséget okoz.”
Corinna es Anne-Gabriela már három éve dolgozik a Waldrapp projektben és ketten eddig 47 veszélyeztetett íbiszfiókát neveltek fel és engedtek vissza a vadonba.

Írta és fényképezte: Esther Horvath