Fotók a Naprendszer felszíni változatosságáról

A legújabb generációs bolygóközi űrszondák fotói változatos tájakat mutatnak be. A képeken a Ceres, az Enceladus, a Mars, a 67P/Csurjumov–Geraszimenko, a Pluto és a Dione látható.

Első pillantásra úgy tűnhet, minden égitest ugyanolyan, mivel a hegyek, a kráterek és a kanyonok szinte az összesen megtalálhatóak. Ugyanakkor minden objektumon van egy-egy jellegzetesség, amelyet a Földön nem fedezhetünk fel.

A Ceres szirtjei

A Dawn még 2007-ben indult el, a Discovery-program kilencedik űrszondájaként. A szerkezet űrtörténelmet írt: ez volt az első eszköz, amely a Föld-Hold pároson kívül két másik égitest körül keringett – a szerencsés kiválasztottak a Vesta és a Ceres voltak. Utóbbi különlegességét az adja, hogy ez az egyetlen törpebolygó, amely a kisbolygóövben van. No, meg persze azok a félelmetesen magas szirtek, melyek a Dawn 2016 áprilisában készült képein is láthatóak. A sziklák ugyanis 4 kilométerrel magasodnak az égitesten található Occator-kráter fölé.
Fotó: JPL-Caltech/NASA, UCLA, MPS, DLR, IDA

Alkony a Dionén

A NASA Cassini űrszondájának célja a Szaturnusz környezetének feltérképezése, valamint a Huygens leszállóegység eljuttatása a Titán holdra. Útja során az űreszköz alaposan megvizsgálta a Naprendszer második legnagyobb bolygójának szomszédságát. Így került a képbe a Dione is, amely a Szaturnusz 12. holdja, és egyben „gazdája” negyedik legnagyobb kísérője.
A Cassini 2015 augusztusában fotózta le a hold felszínét, alkonyat közben. A naplementében a Butes-krátertől keletre elképesztően hosszúra nyúltak az árnyékok, a sötétségben mégis világosan kirajzolódott a Szaturnusz tükröződése.
Fotó: JPL-Caltech/NASA, Space Science Institute

Kráterek az Enceladus jeges felszínén

ACassini természetesen több, a Szaturnusz közelében keringő objektumot is megvizsgált. Így jutott el az Enceladushoz is, amely a bolygó hatodik legnagyobb holdja. Az égitest a híres Szaturnusz-gyűrű legkülső részén kering. A holdról igen keveset tudunk. Ami egészen biztos, az az, hogy a napfényt elképesztő mértékben, közel 100 százalékosan veri vissza. Ennek fő oka az lehet, hogy az Enceladus felszínét egybefüggő víz alapú jég borítja. 2015 októberében az űrszonda le is fényképezte az égitest jellegzetességét. A képen a jég mellett az is jól megfigyelhető, hogy mekkora kráterek alakultak ki a kisebb becsapódása során.
Fotó: JPL-Caltech/NASA, Space Science Institute

A Pluto sötét felvidéke

A New Horizons valószínűleg az utóbbi idők egyik legfontosabb missziójában részt, célja a Pluto, annak holdjai, valamint a Kuiper-öv vizsgálata. A törpebolygón van is mit megfigyelni, hiszen a kisméretű égitesten elképesztő a földrajzi változatosság.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a New Horizons 2015 júliusában létrejött felvétele. A képen az látható, miként magasodik a Krun Macula sötét felvidéke a határában elterülő Szputnyik-síkság fölé. A komor hegység mellett még jobban megfigyelhető a jeges, hímlőhelyszerű kráterekkel borított vidék képe.
Fotó: NASA, JHUAPL, SWRI

A Mars rétegei

Az amerikai Mars Reconnaissance Orbiter (azaz Marsi Felderítő Orbiter) küldetése az, hogy nagyfelbontású képeket készítsen a vörös bolygóról. A fotókra az égitest geológiájának tanulmányozása mellett azért van szükség, hogy a földi irányítás olyan pontokat találjon, melyek alkalmasak a leszállásra. Az MRO missziója során már rengeteg lélegzetelállító felvételt közölt, a 2011 áprilisában elkészült kép azonban így is kiragyog a többi közül.
A fotón az Arabia Terra rétegesen kirajzolódó terepe látható. A magyarul sokszor csak Arab-földként emlegetett területen vasoxidban gazdag homok és por található, ezért a felvételeken jóval világosabbnak tűnik az azt körülvevő részekhez képest. Korábban a kutatók azt hitték, a sötétebb területek tengerek, ezért neveztek el több, az Arabia Terrához hasonló régiót is „föld”-nek.
Fotó: JPL-Caltech/NASA UNIV.OF ARIZONA

Por a 67/P-n

Az Európai Űrügynökség Rosetta űrszondája 2004-ben indult el, hogy közelebbről is megvizsgálja a 67P/Csurjumov–Geraszimenkót. Az 1969-ben felfedezett üstökös érdekessége az, hogy valójában nem is egy égitest: egy kisebb, illetve egy nagyobb objektum összekapcsolódásával jöhetett létre.
Az üstökösön jég található, emiatt útja során a felszínéről rengeteg pára távozik. Azonban a fagyott víz mennyisége is eltörpül a 67/P-n előforduló por tömegétől.
A Rosetta 2016. júliusi felvételén a jellegzetes, finom portakaró látható az Ash régióban. Az angol elnevezés a „hamu”-ra utal, a terület pedig tényleg olyan, mint egy vulkánkitörés utáni táj.
Fotó: NAVCAM/ROSETTA/ESA ICC BY-SA IGO

Forrás: Science News