Egy német kutatócsoport elemezte a WAIS (West Antarctic Ice Sheet – nyugat-antarktiszi jégmező) helyzetét, s kiszámították, hogy az egyre gyorsabban haladó Pine Island és a Thwaites nevű gleccserek jelenlegi mozgását milyen módszerrel lehetne lassítani. Az elemzésből készült tanulmányt a Science Advances tudományos folyóirat 2019. július 17-én tette közzé.

A két gleccser az 1990-es években még csupán évi 6 millió tonna jeget szállított az óceánba, jelenleg az ütem 40, illetve 52 millióra nőtt, s az instabilitás miatt húsz év múlva a Pine Island jégvesztesége meghaladja majd a 100 millió tonnát évente. A számítások szerint ahhoz, hogy a jégvesztést leállítsák, 7400 milliárd tonna jól elhelyezett hóra lenne szükség abban az esetben, ha a párizsi klímaegyezményben foglaltak szerint az emberiség a szén-dioxid kibocsátását megfelelően csökkentené. Ha ezt a szintet nem tudjuk tartani, nagyobb hótömegre lesz szükség a jégveszteség megállításához.

No de, honnan és hogyan lehet ekkora mennyiségű havat keríteni? Mindegyik klímamodell megállapítja, hogy az Antarktiszon a felmelegedés hatására nőni fog a lehulló hó mennyisége, ám ez távolról sem fedezi azt a szükségletet, amely a gleccserek lassításához kellene, s korántsem biztos, hogy ott esne, ahol szükség lenne rá. A Thwaites-gleccser esetében 20 százalékos növekedés már jót tenne a gleccsernek, de ez is csak elodázná a teljes WAIS összeomlását, olvadását.

A kutatócsoport azzal az ötlettel állt elő, hogy mi történne, ha az óceán vizének felhasználásával, kiépített csővezetékekkel és hóágyúkkal (a síterepekhez hasonlóan) mesterséges havat gyártva fékeznék le a gleccsereket. A számítások, amelyeket a különböző fizikai- és klímamodellek alapján elvégeztek, mind a helyszínre, mind a mennyiségre adtak információt.

Néhány éve egy klímakatasztrófával foglalkozó sci-fi regényben már előkerült ez az ötlet, ott a tengervíz Antarktiszra pumpálásával a vízszint növekedését fordították meg a képzeletbeli tudósok. A német kutatók azonban nem a puszta tengervízzel, hanem az ebből előállított mesterséges hóval végezték el a számításaikat. A víz felpumpálása ugyanis felveti annak a lehetőségét, hogy a jégfelszínen olyan olvadék-tavak jönnek létre, mint a grönlandi jégtakarón jelenleg is vannak, s ezekről tudjuk, hogy tovább rontanak a jégréteg helyzetén. A nagy tömegű, nehezen fagyó víz helyett eleve fagyott (hó) formában kijuttatandó tömeg viszont hosszú ideig megtarthatja a halmazállapotát.
A hóval borítandó terület kb. Izland méretének a fele, és 640 m magasságban fekszik, így ide kellene felpumpálni a hatalmas mennyiségű tengervizet. A kutatók szerint a víz sómentesítését is célszerű lenne elvégezni, hisz nem túl jó ötlet a jégtakarót az olvadást könnyítő sóval terhelni. E két folyamat igen nagy energiaigényű, és jelenlegi technológiával nehezen megvalósítható, csak a pumpáláshoz annyi áramra lenne szükség, amennyit a helyszín szélviszonyaival legkevesebb 12 000 ultramodern szélturbina tudna előállítani. Emellett a számítások azt mutatják, hogy a tengervíz kivonása miatt a part közeli óceáni áramlat megváltozna, s ez a jégtakaró peremének olvadását fokozná, így ez szintén nem kívánatos mellékhatás.

Mindezek, a kiépítendő infrastruktúrával együtt akkora terhet rónának a tiszta antarktiszi természeti környezetre, a parti és a tengeri élővilágra (csupán a pumpálás hatalmas zajterheléssel járna), hogy az eredmény még a technikai akadályok leküzdése után is erősen kétséges.
Bár a számítások szerint e módszerrel meg lehetne menteni Sanghajt, Kalkuttát (Kolkata) vagy New Yorkot az emelkedő tengerszinttől, azonban a kutatók úgy vélik, hogy célszerűbb a „hagyományos”, szén-dioxid csökkentést jelentő megoldásnál maradni.