Így változtak a világ gleccserei öt évtized alatt

Az Amerikai Geofizikai Unió 2019-es őszi, San Franciscóban zajló konferenciáján mutatták be azt a közel 5 évtizedet átfogó felvételsorozatot, amelyben Alaszka, Grönland, és az Antarktisz gleccsereinek változásait lehet időrendben megfigyelni, számolt be róla a NASA.

A felvételeket, amelyeket legnagyobb részben a LANDSAT műholdcsalád tagjai készítették, 1972-től kezdődően használták fel egészen 2019-ig.  Mark Fahnestock, az Alaszkai Egyetem glaciológusa a felvételeket 6 másodperces animációkként összefűzte, így az Alaszka és a Yukon vidékén lezajlott változások videó formájában láthatóak. „Most, hogy ilyen hosszú adatsoraink vannak, részleteiben is bepillanthatunk abba, ami Alaszkában történt, s amikor megnézzük ezeket a videókat, rádöbbenünk, hogy mennyire dinamikus ez a rendszer, és mennyire bizonytalan a gleccserek sorsa.” – nyilatkozta Fahnestock.

Az egyes gleccserek eltérően reagálnak a klímaváltozásra, a Columbia nevű 1972-től a 80-as évek közepéig nem változott, majd igen gyorsan 20 kilométert rövidült. A Hubbard-gleccser 48 év alatt 5 kilométerrel nőtt, bár a felvételekből az is kiderül, hogy 2019-ben a gleccser egy hatalmas darabja lehasadt, és ha a borjadzások hagyta hézagok elkezdenek rajta szaporodni, az a gleccser pusztulásának az előjele. A Columbia esetében egy évtizeddel a zsugorodás kezdete előtt kezdtek kialakulni ezek a borjadzás hagyta öbölszerű hézagok.

Ahhoz, hogy össze lehessen hasonlítani a felvételeket, a legkorábbiakat szinte restaurálni kellett, ám a műholdak tudományos eredményeit összefogó Geológia Szolgálat szakemberei rendbe szedték őket annyira, hogy felhasználhatóvá váljanak. Fahnestock a legjobb minőségű képet választotta ki minden nyárról, minden egyes gleccser esetében, és ezekből készültek a timelapse videók.

A grönlandi felvételeket az Ohioi Egyetemtől Michalea King válogatta és elemezte, több mint 200 ottani gleccser, 1985-től készült felvételeivel végezte el a vizsgálatot. Kiszámította, milyen gyorsan mozognak a gleccserek és mennyi jeget veszítettek így el ezen időszak alatt. Az első 15 évben nagyjából azonos mennyiséget borjadzottak, ezt követően azonban, nagyjából 2000-től, a folyamat gyorsult.
Vizsgálták a grönlandi jég tetején kialakuló olvadékvíz mennyiségét is, ehhez James Lea, a Liverpooli Egyetem kutatója nézte át a gleccserek és a teljes jégmező felvételeit (18 ezer képet) a Terra műhold 20 évet átfogó mérései és fotói nyomán. „Ezek az olvadék-tavak akár 5 km átmérőjűek is lehetnek, és órák alatt leszivároghatnak a jég mélyére, ez pedig hatással van a gleccserek sebességére” – nyilatkozta Lea – „27 százalékkal nőtt e tavak mennyisége az elmúlt 20 évben, és olyan helyszíneken is megjelentek, ahol az előrejelzések alapján 2050-2060 körüli években számítottunk csak rájuk.”

Az Antarktisz esetében nem több évtized felvételeit, hanem a Sentinel-1 rövidebb időtávú mikrohullámú radarméréseit vizsgáltá át, amelyekkel a jégtakaró alá lehet bepillantani. Ugyan az antarktiszi jégmezőn is vannak felszíni olvadt régiók, a jég tetejét fedő hóréteg alatt is meghúzódnak rejtett tavak, ezeket is látni lehet a radar segítségével. Devon Dunmire, a Coloradoi Egyetem kutatója elmondta, hogy a mikrohullám számára a hó gyakorlatilag láthatatlan, az olvadt víz viszont elnyeli e hullámokat. Ezzel a módszerrel derítette fel, hogy a VI. György- és a Wilkins-selfjég területén (az Antarktiszi-félsziget közelében) számos ilyen, hóval fedett, láthatatlan, de a radar segítségével kimutatható olvadéktó van, s ezek némelyike még a téli hónapokat is átvészeli. „Könnyen lehet, hogy ezek a rejtett tavak sokkal gyakoribbak, mint véltük” – jegyezte meg Dunmire – „folytatni fogjuk a keresésüket a jégmező többi részén is. Nem sokat tudunk a mennyiségükről vagy az eloszlásukról, de úgy tűnik, az Antarktiszi-félsziget környezetében jellemzőek” Azért fontos megismerni ezeket az olvadék-tavakat, mert a jég stabilitása szempontjából igen nagy jelentőségük van.