Többszörös rekorder az ausztrál bozóttüzek füstje

Szinte naponta jelentek meg az újabb elrettentő műholdfelvételek a füst légkörben kanyargó barnás sávjairól, azonban igazán csak januárra durvult el a helyzet. Ekkor az időjárás szokatlanul meleggé vált, s ez még jobban gerjesztette a tüzeket, s kialakultak az úgynevezett pirokumulusz felhők. Ezek hasonlóak a zivatarfelhőkhöz, nagy légköri magasságokba nyúlnak fel, azonban a keletkezésük kimondottan a tűzvészekhez kötődik, és a forró levegővel rengeteg füst is a magasba jut így. Ez történt most is, 10 kilométert jócskán meghaladó magasságot ért el a kialakuló pirokumulusz és vele a füst, egy része bejutott a sztratoszférába is, számolt be az Earth Observatory.

A szén-monoxid mérések térképre vetítve, a színek a naptári napokat jelölik, a sötétek (fekete, kék, lila) a korábbi napok, a világosak (rózsaszín, narancs, sárga) a frissebb mérések adatainak helyszíneit jelzik

Forrás: NASA Earth Observatory

Az elmúlt hetek során nemcsak megdöbbentő fotókat készítettek a műholdak, hanem számtalan mérést is elvégeztek, így a páratlan tűzvész légköri hatásait is vizsgálni lehet. A NASA Aura műholdjának mikrohullámú mérőműszere, az MLS adatai alapján csak 2020 januárjában több szén-monoxidot juttatott a tűzvész a sztratoszférába, mint bármi eddigi trópusokon kívüli esemény a műszer 15 éves működése során. Mintegy háromszor annyi keletkezett januárban ebből a szagtalan, de mérgező gázból, mint a hírhedt 2017-es kanadai (Brit-Kolumbia) tűzvész vagy a korábban jelentős, 2009-es ausztrál tűzvész során. A mért eloszlás alapján január első felében a Csendes-óceán felett volt a legnagyobb koncentrációja e gáznak. „A sztratoszférában a szén-monoxid néhány hét alatt szén-dioxiddá alakul át, azonban ez a szén-dioxid a klímára nem lesz hatással, ahhoz nem elég nagy a mennyisége”  – magyarázta Hugh Pumphrey, az Edinburgh-i Egyetem légkörkutatója. E szén-monoxid mérésekkel kaphatunk képet arról, milyen szokatlanul nagyok is ezek a tűzvészek.

A Calipso műhold mérése a füstfelhőről, az ábra felső felén az ebihal alakú narancsvörös folt jelzi a füstöt, 20-25 km magasságban. A műhold ekkor az Antarktisztól Dél-Amerika felé haladt éppen.

Forrás: NASA Earth Observatory

Méréseket végzett még a NASA és a CNES (Francia Űrhivatal) műholdja, a Calipso is, neki köszönhetően derült ki, hogy milyen légköri magasságban helyezkedett el a füstfelhő január 6-án, a legnagyobb tüzeket követően a műszere 15-19 km magasságok közti régióban észlelte a füstfelleget. Két hét alatt a füst 25 km magasságig emelkedett. Ennek az ausztrál tűzvésznek során került füst a legmagasabbra, amióta a Calipso mér, 2006 áprilisa óta. „A füst azért emelkedett tovább, mert a benne lévő fekete koromszemcsék több (napfényből eredő) hőt nyeltek el, mint amennyit kisugároztak” – magyarázta Jean-Paul Vernier, a NASA Langley Kutatóközpontjának légkörkutatója, a NASA tüzekkel kapcsolatosan működő válságcsapatának vezetője. „Hasonló folyamat vezetett el 2017-ben, a kanadai erdőtüzek idején, ahhoz, hogy az eredetileg 12 km magasba jutott füst 23 km magasságig emelkedett kb. két hónap alatt.” Akkor a füstöt 8 hónapon keresztül tudták mérni a műholdakról, mielőtt eloszlott volna. A sztratoszférába bejutott anyagok sokkal hosszabb időn át a légkörben maradhatnak, mint a troposzférában lévők, amelyek az itt lejátszódó időjárási eseményeknek köszönhetően gyorsan kihullanak a csapadékkal, vagy épp kiülepednek.
Az MLS és a Calipso mérései egymást tökéletesen kiegészítik, így részletgazdag 3 dimenziós képet kaphatnak a kutatók arról, hogy hol helyezkedik el és miként mozog a légkörben a füst, vagy más, épp vizsgált aeroszol.