Az Andamán-tenger hullámai

A 19. századi oceanográfus, Matthew Fontaine Maury így írt az Andamán-tengerről: „A hullámokat szélcsendes időben is látni, amint a messzeségből közelítenek, éjszaka pedig a hangjukat is hallani lehet jóval a beérkezésük előtt. Amint ideérnek, nagy erővel csapódnak a hajó oldalának, néha telifröcskölve a fedélzetet – a kisebb hajók nem mindig tudnak e mozgásnak ellenállni.”

Az Andamán-tenger e különös fodrozódását, a belső hullámzásnak, vagy szolitonnak hívott jelenséget az 1960-as évektől kezdték vizsgálni, akkoriban még hajókról, ma azonban a műholdas érzékelés korában már nagy távolságból, egészében áttekinthetőekké váltak számunkra.
A belső hullámok annak következtében alakulnak ki, hogy a tenger vize rétegzett. Eltérő hőmérsékletű, sótartalmú és sűrűségű rétegekből áll, s e különbségek miatt a rétegek úgy viselkednek, mintha külön-külön folyadékok lennének. Amikor valamilyen folyamat, mint az árapály, vagy akár csupán a Föld forgása kilendíti a víztömeget, és a víz áthalad a tengerfenék egyenetlenségein, hullámok keletkeznek magában a víztömegben. A mélyebben lévő sűrű, hideg és magas sótartalmú hullámzó rétegek tetején a könnyebb rétegek könnyebben elmozdulnak, felkúsznak a belső hullámok hegyeire, majd lesiklanak azok völgyeibe. Ennek a vízfelszínen nem minden esetben van látható jele, nem mindig nyilvánulnak meg hagyományos értelemben vett hullámzásként – bár Maury esetében így volt. A leginkább észlelhető megnyilvánulási formájuk a sima és a fodrozott vízfelületek váltakozása, ezt pedig műholdakról kiválóan lehet látni.

A belső hullámok akár több száz méter magasak, több tíz vagy több száz kilométer kiterjedésűek lehetnek, ám a vízfelszín alatt több száz méterrel mozognak, s órákon át fennmaradhatnak. Hozzájárulnak a vízben az energia koncentrálásához vagy szétoszlatásához, befolyásolják a tengeralattjárók mozgását, a mélytengeri fúrószigetek viselkedését, és sok esetben az állatok táplálkozására is hatással vannak.

Az Earth Observatory a NASA Landsat-8 műholdjának OLI nevű műszere látható tartományú felvételén mutatja be az Andamán-tenger e különös hullámait, itt a vízfelületről visszaverődő napfény teszi láthatóvá e belső hullámzást. Másként verődik vissza a fény a fodrozódó és a sima vízfelszínről, s kirajzolódnak a koncentrikusan haladó hullámcsoportok, s ezek egymással találkozó, egymást követő rendszere. Az eredeti felvétel kontrasztját megnövelték, hogy jobban láthatóak legyenek a hullámok. A felvételen a kék és a zöld árnyalatok részben a víz mélységével állnak kapcsolatban, részben, főként a partokhoz közelebb, a vízben lebegő szemcsék, üledék vagy folyók hordalékának jelenléte mutatkozik meg így.

Az Indiai-óceán aljzata e területen igen tagolt, például az Andamán- és Nikobár-szigetek közelében a 3000 méteres mélységből hirtelen 200 méteres lesz, majd a szigetek túloldalán ismét 3000 méterre nő. A terület geológiailag és tektonikailag is igen aktív, számos hátság, tengeri hegy és hasadék is van a mélyben, s itt található Délkelet-Ázsia egyetlen aktív vulkánja, az Indiához tartozó Barren-sziget is (utolsó kitörése 2017-ben volt). A tagoltság és az aktivitás miatt a mélyen áramló víztömegben jelentős belső hullámzása alakul ki, amelyet az Andamán-tenger hajósai régóta jól ismernek, s ma már a kutatók is értik, hogy miként befolyásolja a változatos tengerfenék a víz áramlását.