Az USA történelmének legnagyobb hatású vulkánkitörése

1980. május 18-án az amerikai Washington állambeli St. Helens vulkán kitörése 57 halálos áldozatot követelt.

Az 1980-as években még csak külföldről lehetett előfizetni az angol nyelvű National Geographic magazinra, s olyan szerencsém volt, hogy egy Kanadában élő távoli rokon révén rendszeresen megkaptam az újságot, és az olvasása sokat segített a nyelvtanulásban.

Amikor az 1981. januári szám megérkezett, a címlapján megláttam a vulkán hatalmas kitörési felhőjét terpeszkedni a piros virágba borult fa felett, majd belelapoztam, és a kitörésről készült elképesztően erőteljes képek sokaságán keresztül csodálhattam meg a pusztító, félelmetes, ám egyszerre rendkívül izgalmas természeti jelenséget, azóta is ez a vulkán az egyik kedvencem. A magazin még több alkalommal foglalkozott az USA történelmének legnagyobb hatású vulkánkitörésével, amelynek 2020. május 18-án immáron a negyvenedik évfordulója van.
A hegyről már az indián legendák is megemlékeztek, az őslakosok Louwala-Clough, vagyis füstölgő hegy néven ismerték, és arról meséltek, hogy egykor egy szépséges lány volt, Loowit, akinek a kegyeiért két fiatal is versengett, ám ő nem tudott választani. A két versengő fiatalember falvakat és erdőket temetett be, a föld pedig rázkódott a harcuk közben, ám a Nagy Szellem megelégelte, és hegyekké változtatta mindhármukat. Mivel a lány tényleg szép volt, ő formás kúp alakúvá változott, a két fiatal férfiból kevésbé szabályos hegyek (a Mt. Adams és a Mt. Hood) lettek. A legenda egyértelművé teszi, hogy az indiánok ismerték a táj vulkáni jellegét. A hegynek számtalan kitörése volt az elmúlt évezredek során (kb. 300 ezer évre visszanyúló történetét ismerjük), s az 1800-as évek elejétől már történelmi feljegyzéseink is vannak az aktivitásáról. Az eddigi legnagyobb, az 1980-asnál mintegy négyszer erősebb kitörésére kb. 4000 évvel ezelőtt, mintegy 7000 év pihenő után került sor.

Azt azonban nem sejtettük, hogy ezúttal 120 év pihenés után, 1980-ban gyökeresen átalakítja majd a környezetét, és elveszíti korábbi szabályos kúpját a hegy.
Nem volt azonban váratlan maga a kitörés, ennek előjelei már hónapokkal korábban észlelhetőek voltak. Márciusban számtalan földrengés rázta meg a hegy környékét, és a geológusok árgus szemekkel figyelték, mi történik a hegyen. Egyre biztosabbá vált, hogy várható egy kitörés, ezért a környéket (amely a festői szépségű tájnak köszönhetően teli volt nyaralókkal, kikapcsolódást szolgáló építményekkel, és kedvelt túracélpont is volt) fokozatosan kiürítették, lezárták az utakat. A hegy északi oldalán egyre növekvő dudor látszott, amelynek mérésével a mélyben gyülemlő magma mennyiségére lehetett következtetni, így világos volt, hogy jelentős kitörés jön.

Március végétől kisebb robbanások, enyhe hamuszórással járó kis kitörések is voltak a hegyen, ám ezek csupán amolyan „torokköszörülést” jelentettek.


Május 18-án reggel békés volt minden: ragyogó napsütéssel, kék égbolt, a béke azonban nem tartott sokáig. Helyi idő szerint reggel 8:32-kor egy 5,1 magnitúdós erősségű földrengés rázta meg a vulkánt, s ennek hatására az északi oldalán kidudorodó, és már egyre instabilabbá vált lejtő leomlott, ezt egy amatőr fotós, Gary Rosenquist fotósorozata alapján készült animáción megnézhetjük.
A lejtőomlást követően a mélyben gyülemlett magmára nehezedő nyomás egy csapásra lecsökkent, és ez azzal járt, hogy a magmában lévő gázok azonnal kitágultak, s bekövetkezett a robbanás, a szakemberek által várt kitörés.
A kitörési felhő 24 km magasba ért fel, a vulkáni hamu jelentős rétegben hullott ki az USA 11 államában és Kanada 2 tartományában. A csúcsát elveszített festői szépségéről híres hegy csonkakúp lett.
A kitörés közvetlen áldozatai voltak David A. Johnston vulkanológus, aki aznap kollégáját helyettesítve ügyeletben figyelte a hegyet, és a halála előtti pillanatokban rádión még értesítette a Vancouverben lévő központot a kitörésről; két hivatásos fotográfus, akik hetek óta dokumentálták a hegy változásait, Reid Blackburn, és az a Robert Landsburg, aki saját testével védte meg a kitörés közben készült felvételeit, amikor már látta, hogy semmi esélye túlélni. Landsburg testét 17 nappal később találták meg, amint a fényképezőgépét rejtő hátizsákján hasalt. A fotói pótolhatatlan tudományos értékűnek bizonyultak, és e felvételekkel a National Geographic 1981. januári számában megismerkedhetett a világ is. A fotókon nemcsak a hegy robbanásának látványa őrződött meg, hanem a védelem ellenére is a filmig hatoló hő miatti nyomok. Blackburn autóját és őt magát is 4 nappal a kitörés után találták meg, az ő felvételei megsemmisültek a forró piroklasztár hatására.

A kitörés talán legismertebb civil áldozata Harry R. Truman, az a legendás életű, nem kimondottan törvénytisztelő (ezért igazi amerikai „népi hős”) idős férfi volt, aki a Spirit-tónál élt több mint 50 éve, és nem volt hajlandó elhagyni otthonát, amikor evakuálták a hegyet a kitörés előtt. Truman házát 46 méter vastagon fedte be a kitöréskor felszabadult forró vulkáni törmelék.
A kitörés nyomán keletkezett óriási tájseb évtizedek alatt apránként gyógyulni kezdett, a holdbélivé vált táj egy része újra kizöldült.