Mégis igaza lehet Heyerdahlnak?

Thor Heyerdahl (20. századi norvég utazó, tengerbiológus) egyik, már-már rögeszmésen hangoztatott elmélete az volt, hogy Polinézia benépesedésében jelentős szerepük volt a dél-amerikai őslakosoknak. Heyerdahl a perui partokról indult útnak a Kon-Tiki nevű tutaján 1947-ben és mintegy 8000 km megtételét követően érkezett el Francia Polinéziába, Raroia atolljához. Heyerdahl ezzel azt akarta bizonyítani, hogy a polinézek egy ismeretlen dél-amerikai népcsoport leszármazottai (legalább részben), az elméletében túl sok misztikus elem volt, ám emellett a korabeli technológia segítségével végrehajtott sikeres hajóút azért bizonyítást nyert. Nyilván, ha valami lehetséges, még nem biztos, hogy be is következett.

Az elméletét nagyon sokan támadták, légből kapottnak és abszolút tudománytalannak minősítették – bizonyítékok hiányában teljes joggal, azonban a közemberek körében népszerű volt. Az egyetlen bizonyítéknak tekinthető, és meglehetősen kétes eredetű dolog az, hogy Polinéziában régóta ismerték az édesburgonyát és a lopótököt, s ennek régészeti nyomai is vannak, bár a 18. századi polinéz édesburgonya dél-amerikai génvariánsokat hordoz, és a polinéz neve is a dél-amerikai elnevezésére hasonlít.

Azonban a növények nem feltétlenül csak emberi segítséggel juthatnak egyik helyről a másikra, s ez volt az egyik fő ellenérv a Heyerdahl-féle korai kontaktus elmélete ellen. A kontaktus mellett érvelők szerint Rapa Nui (közismertebb nevén Húsvét-sziget) lehetett a találkozás helyszíne, mivel e sziget van legközelebb a dél-amerikai kontinenshez. A legtöbb kutatás eleve ezt, a misztikus szobrairól híres szigetet vette górcső alá, s méltatlanul kevés szó esett a többi polinéz szigetről. A korábbi genetikai vizsgálatok azonban korlátozottak voltak, és bár Heyerdahlnak elsöprő többségben ellentmondott az eredményük, ez távolról sem jelentette a vita lezárását.

Most először került sor olyan átfogó génelemzésre, teljes genom variációs vizsgálatra, amelyben 17 különböző polinéz szigetről származó, és 15 különböző (Mexikótól Chiléig élő) dél-amerikai néphez tartozó, összesen 870 fős csoport vett részt, egy nagy nemzetközi kutatócsoport végezte el a génvizsgálatokat és összehasonlításokat. A Stanford Orvosi Egyeteme vezetésével készült kutatásban megtalálták az amerikai őslakos géneket Rapa Nui lakóiban, de ezen túl olyan kelet-polinéziai területeken is, mint a Marquesas-szigetek, illetve a távoli Mangareva. Az azonban külön érdekesség, hogy nem a területhez földrajzilag közelebb eső déli dél-amerikai népek köréből került ki a kapcsolat, hanem északról, Kolumbia zenu nevű népcsoportjából került ki a „vendég” génállomány. Ugyan Rapa Nui lakóiban van chilei ill. perui vér, ám ez a közeli múltból származik, amikor a 18. sz. során Peru rabszolgákat rabolt a szigetről, illetve a 19. század végén Chile annektálta a szigetet. Épp ezért a kutatók kulcsfontosságúnak vélték, hogy az amerikai őslakos géneknek nemcsak a földrajzi eredetét, hanem az időbeliségét is tisztázzák.

Az ugyan nem derült ki a jelenlegi vizsgálatból, hogy pontosan mely polinéz szigeten zajlott a találkozás a dél-amerikaiakkal, azonban az bizonyos, hogy valamikor e térség benépesülésekor eshetett meg a randevú, mivel egy itteni pontból tovább hajózva haladtak a polinézek, s vitték magukkal az itt megszerzett zenu géneket. A közvetlen örökségen túl a szigetek közti kereskedelmi és társadalmi kapcsolatok ápolása során is tovább adódhattak e gének. Ezek alapján a Rapa Nui népességében is fellelhető zenu gének nem a Rapa Nui területen történt találkozásból, hanem ennél távolabbiból és korábbiból erednek.

A kontaktusra talán a festői szépségű Fatu Hiva (déli Marquesas-szk.) helyszínén kb. 1150-ben kerülhetett sor, ez nagyjából megegyezik a szigetcsoport polinéz őslakosainak megérkezése időszakával.  Ezzel felvetődik, hogy a megérkező polinézek egy esetleg itt már fennálló, ám kis létszámú amerikai őslakosokból álló kolóniára találtak rá. Thor Heyerdahl feltételezése szerint Fatu Hiva, Egyenlítői Polinézia legkeletibb szigete lehetett, ahol a dél-amerikai ősök letelepülhettek s találkozhattak a polinézekkel, az elmélet alapja pedig egy itteni legenda, miszerint kelet felől érkeztek a sziget ma élők ősei. A tengeráramlatok és a szelek alapján végzett modellszámítások és szimulációk szerint a Marquesas-szigetek lehettek a legkönnyebben elérhetőek Dél-Amerika lakói számára.

A második lehetséges találkozási helyszín az áramlásszimulációk alapján a Tuamotu-szigetek, itt is kimutatták a zenu géneket a kutatók, így akár e szigetcsoport is lehetett az amerikai gének elterjedésének központja, ahogy a polinéz utazásoknak is fontos csomópontja volt itt. E szigetekről meglehetősen keveset tudunk genetikai szempontból, így itt elvégzendő további vizsgálatokkal még könnyen lehet, hogy pontosabb adatokat is lehet nyerni.

Persze azt sem lehet kizárni, hogy nem az indiánok jöttek Polinéziába, hanem a polinézek mentek Dél-Amerikába, majd tértek onnan vissza és utazott velük néhány indián is (esetleg polinéz-indián keverékek). A találkozás időpontja a genetikai adatok alapján arra az évszázadra esik, amikor a polinézek a legnagyobb, leghosszabb utazásokat tették a Csendes-óceánon, ekkor fedezték fel a legtávolabbi szigeteket, s jutottak el sokfelé Hawaii-tól Rapa Nui-ig.

Annyi bizonyos a most elkészült, és a Nature-ben közzé tett tanulmány szerint, hogy számos, egymástól távol elhelyezkedő és modern kori génkeveredéstől mentes kelet-polinéz szigeten megtalálhatóak a zenu gének, ez igaz Rapa Nui lakóira is, de körükben a 18-19. századi dél-amerikai géneket is ki lehetett mutatni, a korabeli perui és chilei kontaktusoknak köszönhetően. Az amerikai régészeti leletek szerint szintén a 12. század körüli korban mexikói és ecuadori állomások közt folyamatos tengeri kereskedelmi kapcsolat volt, s így akár az is lehet, hogy e kereskedők egy csoportja sodródott távol a kontinenstől, s jutott el Polinéziába.
A közzé tett genetikai adatok meglehetősen meggyőzőek, de végső bizonyítékot az jelentene, ha olyan korábbi emberi maradványokat találnának, amelyekből lehetne régiDNS vizsgálatot végezni, s ez is kimutatná az amerikai kontaktusra valló géneket. Hogy ennek mennyi az esélye a legendásan kellemes (értsd: meleg) éghajlatú polinéz szigeteken, az már más kérdés…

A polinézek ugyan teljes háztartással hajóztak, vagyis vitték magukkal a hosszabb felfedező utakra az asszonyokat, állatokat, növényeket is, azonban kérdéses, hogy egy dél-amerikai elsodródó kereskedelmi hajó legénysége is vegyes összetételű volt-e? Avagy a feltételezetten letelepült zanu csoportnak nem jelentett gondot a családostól épp megérkező polinéz hölgyek elcsábítása? Rengeteg a kérdés tehát, a génvizsgálat eredménye után is.

Forrás: Égen – Földön – Föld alatt