Hogy kerül a cet a szárazföld szívébe?

Vermont államban még a 19. században bukkantak rá egy beluga maradványaira – igencsak távol a tengertől.

1849 augusztusában George Thorp helyi farmer különös, nem lóhoz vagy tehénhez tartozó, nagy méretű csontokat látott egy vasútépítéskor kiásott földhányás oldalában, s mivel tudta, hogy ugyanezen építkezés során korábban mamutcsontok is előkerültek, a friss leletet eljuttatta Charlotte városa természettudósához. A csontokat vizsgáló Zadock Thompson a Vermonti Egyetem szakembere volt, s miután több kollégájával is konzultált, kiderült, hogy a vasútépítés során egy beluga csontjai kerültek elő. No de hogyan juthatott egy cet Vermontba, az óceántól több mint 300 kilométer távolságba? A kérdés a kor tudósai számára az egyik legnagyobb rejtélyt jelentette.
Az Earth Observatory beszámolója azonban ma már nem hagy kétséget: a jégkorszakról árulkodik a fehér delfin csontváza. A csontok felfedezése idején még vajmi keveset értettünk a jégkorszakokból, arról, hogy miért és miként követték egymást az eljegesedések és a melegebb interglaciálisok. Azonban mára e cetcsontok a folyamat megértésének lényeges elemévé váltak: Kanada és New England nagy részét hatalmas jégtakaró fedte. Azonban a csont nem a magasabb globális tengerszint miatt került Vermont szívébe, hanem azért, mert a szárazulat volt mélyebben a jégkor végén, kb. 13 ezer éve Vermont e része még tenger alatt volt.

Az Észak-Amerika jelentős részét beborító laurenciai jégtakaró kb. 2 km vastag volt, s ez a hatalmas tömeg a földkéregre akkora nyomást fejtett ki, hogy az besüllyedt. Képzeljük el, hogy egy medencében lévő felfújható matracra elkezdünk zsákszámra jeget pakolni – a matrac szép fokozatosan besüllyed a vízbe. Hasonló történik a földkéreggel is.
A legnagyobb eljegesedés (kb. 20-25 ezer éve) után az olvadás miatt globálisan is emelkedni kezdett a tengerszint. Amint a jégtakaró észak felé visszavonult, az általa hagyott mélyedéseket tengervíz és a jégből eredő olvadékvíz betöltötte, víz alatt volt New York állam, Québec és Ontario egy része, így pl. Ottawa és Montreal mai területe, illetve a Szent Lőrinc folyó völgye; a régiót a Champlain-tenger töltötte ki. E tenger legnagyobb kiterjedése idején akkora lehetett, mint a Michigan-tó! Az egykori tengeraljzat üledékének maradványai alapján az élővilág számára paradicsomi állapotok uralhatták e kis tengert, rengeteg élőlény, köztük tengeri emlősök, pl. fókák maradványai kerültek elő.
Azonban a jégtakarótól lassan megszabadulva a szárazföld újra emelkedni kezdett, és e régióban az emelkedés igen gyors volt: 8-12 ezer évvel ezelőtt Kanada délkeleti régiója 5-8-szor olyan gyorsan emelkedett, mint a jégtakaró olvadása miatt szintén emelkedő tengerszint. Alig néhány ezer év alatt a Champlain-tenger és az Atlanti-óceán közti kapcsolat megszakadt, a terület beltengerré vált, majd tavak láncolatává vált, végül lassanként eltűnt. Ma már csak néhány kicsiny, édes vizű tó tölti ki az egykori tenger medencéjének legmélyebb részeit, ezek legnagyobbika a New York és Vermont államok határán álló Champlain-tó, amelynek partján áll Charlotte városa, ahol a beluga csontjai is előkerültek.
A terület ma is emelkedik még (hasonlóan más, a jégkorban vastag jégtakaró alatt pihent területekhez), bár lényegesen lassabban, mint a jégkorszak végén, ám még valószínűleg több ezer évre lesz szükség ahhoz, hogy elérje azt a magasságát a régió, ami a jégkor előtt volt.