Tatabányán valóban ásványvíz folyik a csapból?

2021.06.12.Sarusi István

National Geographic Magyarország

Ennek kiderítésére remek apropót jelent június 12-e, a vízközművek napja.

Ha Tatabányára jövet rápillantunk a nagy kéményre, két évszám tűnik fel rajta: 1898 és 1998. Ezek közül az előbbi jelöli azt, amikor az első csille szenet kihúzták a föld mélyéből, az utóbbi pedig az utolsó adag szén felszínre kerülésének dátumát mutatja. E száz éves ipartörténet utolsó mementója a két vízakna. De mi köze van a szénbányászatnak a vízhez? Kísérőm, Varga Sándor, az Észak-dunántúli Vízmű Zrt. Víztermelő Bányaüzemének, a XIV/A vízaknájában dolgozó műszaki munkatársa úgy tudja: amikor 1960-ban, a Tatabányai Szénbányák vállalata mélyítette ezt a bányát, rengeteg vízbetörést kaptak – szerencsére. Mert a vízaknákat a karsztvízszint csökkentése, és az ivóvízellátás biztosítása miatt tervezték. Akaratlanul is akkora vízmennyiségre bukkantak, amit kezelni kellett, így a bánya vágatainak és járatainak végéről csapolófúrásokat fúrtak az alaphegységbe. „E 20 cm átmérőjű, 50-100-150 m hosszú fúrólyukak palástjáról gyűjtött vizet csapoljuk ki, majd emeljük a felszínre” -tudom meg Sándortól a nyers-, vagy bányavíz, azaz a kristálytiszta, emberi fogyasztásra kiválóan alkalmas víz definícióját.

Egyes fúrólyukakat közvetlenül a víztározó vágatokba, az úgynevezett zsompokba csapolnak, másokat pedig közvetlenül a szivattyúkhoz küldenek – ez az úgynevezett zártrendszerű üzemelés. Alapvetően 12 ilyen fúrólyukkal kezdte meg a bánya a működését. Amikor minden szivattyú működött, 1972-ben emelték ki a legtöbb vizet, hogy a széntelepekben elérjék a legnagyobb vízszintcsökkenést. Tehát úgy óvták meg a bányát és az ott dolgozókat a további vízbetöréstől, hogy felszínre juttatták a vizet – amit ivóvízként tudtak hasznosítani. „Sőt, ezt a Tatabányai Szénbányák Vállalat elődje, a Magyar Állami Kőszénbányák (MÁK Rt.) is megtette, hiszen már a dolgozóinak felépített lakótelepeken lévő közkutakba kis vízaknákból kiemelt karsztvízzel biztosította az ivóvizet” – teszi hozzá a szakember.

Bányáról, így kőzetrétegekről lévén szó, nem feledkezhetünk el a geológiáról! Triász korú, nori emeletű mészkőbe illetve dolomitba fúrták a bánya vágtait. „Lefordítom magyarra! – ajánlja fel Varga Sándor – körülbelül 250-200 millió évvel ezelőttig tartott a triász korszak. Tehát ezekben, az 50 millió év leforgása alatt kialakult rétegekben található meg a vizünk. Szimulációs vizsgálatokkal és mérésekkel, számításokkal azt mutatták ki a geológusok, hogy az esőnek és a hóolvadéknak nagyjából 60 esztendőre van szüksége, amíg a talaj vízzáró rétegének sérülésein, vetődésein, üregein és barlangjain keresztül leszivárog a mélybe. Amint egyszer csak elérte azt a pontot, a vízzáró réteget, (bányásznyelven: a feküt) ahonnan már nem juthatott tovább és felgyülemlik. Attól kezdve tekintjük karsztvíznek. Ha a víz leszivárgás közben széndioxidot kap, szénsavas víz (szódavíz) keletkezik belőle. Ez pedig oldja a mészkövet. Amennyiben ez nagy mennyiségben, több száz millió éven keresztül történik, úgy jönnek létre a miénkhez hasonló karsztos területeken a barlangok. Ott tárolódik a víz, aminek emelkedik a szintje és ami táplálja a forrásokat. De akkor hol van az a kőzet, amit kioldott? – teszi fel a kérdést Sándor, s rögvest meg is válaszolja: benne a vízben.

„Jó hír, hogy amíg csapadék hull, addig képződik karsztvíz, aminek a kifogyása már egy másik kérdés – veszi át ismét a szót Varga Sándor, majd felvázolja, mit ért ezalatt -, vigyáznunk kell a mélyben lévő vízre, hogy ne vegyünk ki belőle többet, mint amennyi az utántöltődés. Lévén azzal károsítanánk környezetünket. Erre láttunk példát az elmúlt évtizedekben az aktív vízszint süllyesztése során. Nagy területeken csökkentették a karsztvíz szintjét – azaz a víznívót. Ha túllépjük a vízgyűjtő terület utánpótlási határait, akkor hamarabb fogy el a tartalék. Ha nem, akkor sokáig elegendő marad. Az a jelen feladata, hogy óvjuk ezt a környezetet a szennyeződésektől és vigyázzunk rá!”

Mivel az itt kitermelt víz ásványianyag-tartalma 500-1000 mg/l között van, így helyszíni fogyasztásra ásványvíz minősítést kapott. „Minőségét akkreditált laboratóriumunk és az Országos Tisztifőorvosi Hivatal rendszeresen vizsgálja, méri” – támasztja alá a szakember. Ráadásul az európai ásványvíz-minősítés kritériumainak is mindenben megfelel a Vértesi Ásványvíz. A hőmérsékleti előírásokon túl többek között annak is, hogy semmilyen adalékanyagot nem tartalmaz kitermelését követően.” Igen ám, de ahhoz, hogy ezt a vizet a lakosság felé továbbíthassák, fertőtleníteniük kell – jelen esetben klórgázzal. „Nem azért, mert itt kerül bele bármilyen kórokozó, hanem mire eljut a fogyasztókhoz, egy esetleges csőtörés, netán egyéb, bekerülő idegen anyag ne szennyezze a vizet. Ha ez mégis megtörténne, akkor is fertőtlenített legyen a szolgáltatott ivóvíz – hívja fel a figyelmemet Sándor majd azzal folytatja, hogy: nyilván, ettől kezdve már nem minősül ásványvíznek a fogyasztók számára eljuttatott ivóvíz.

Egyszerűen hangzik, de a mögöttes információk fényében az itt zajló munka már korántsem az: két vízaknában, és egy telephelyen, összesen 80 fő dolgozik. Egy részük folyamatos munkarendben, három műszakban, míg a többiek a javító, kiszolgáló, helyreállító hátteret adják ügyeleti rendszerben. Feladatuk a vízellátás biztosítása – alkalmasint a meghibásodott eszközök megjavítása. „Gondoljunk bele, mennyi gép: szivattyú és villamos-berendezés van itt a csőhálózaton kívül, amiket külsős szerelővel aligha lehetne megjavíttatni! – érzékelteti Varga Sándor. Ide speciális szakemberek kellenek, akik egyben bányászok is.” Erre a biztonságos működés miatt van szükség. Az ilyen föld alatti, zárt munkahely jóval több veszélyhelyzetet rejt, mint egy felszíni helyszín. Talán éppen ezért roppant szembetűnő odalent és fent is a kollégák összetartása, a bajtársiasság.

#ivóvíz #Tatabánya