Különös alakú kisbolygót fotóztak

Az Európai Déli Obszervatórium Nagyon Nagy Teleszkópja (VLT) segítségével a (216) Kleopatra nevű kisbolygóról készült új felvételsorozat minden eddiginél részletesebb képet ad a különös alakú égitestről. A Kleopatra-t még a 19. század végén fedezték fel, a fő kisbolygóövben kering, 4,67 év alatt kerüli meg a Napot, s 2008-ban kiderült róla, hogy két aprócska holdja is van.

Azt a két évtizeddel ezelőtti, az Arecibo-i Obszervatóriumból végzett radaros vizsgálat alapján is tudtuk, hogy elnyúlt, kutyacsonthoz hasonló alakú a kisbolygó, a most elkészült felvételek alapján pontos 3D modellt tudtak készíteni róla a szakemberek.

2017-19. között készítették a felvételeket, amelyeken a kisbolygót különböző szögekből, forgása eltérő fázisaiban lehet látni. Ez alapján a méreteit is pontosították: 270 km a hosszabbik oldala, ez kb. akkora, mint a Szentgotthárd és Hatvan közti távolság (légvonalban). A két részből egybeforrt kisbolygóról kiderült, hogy az egyik fele kissé nagyobb.

A megfigyelések alapján a kisbolygó két holdjának pályáját is tudták pontosítani, ez pedig azért különösen fontos, mert e holdak pályaadatai alapján lehetett a kisbolygó tömegét is kiszámolni. A friss adatok szerint a korábbinál 35 százalékkal kisebb a Kleopatra tömege. Ez további számításokhoz is segítséget adott: így pontosítani lehetett a fémes összetételűnek tartott kisbolygó sűrűségét is: 3,4 gramm per köbcentiméter. Ezek szerint az égitest törmelékhalom-típusú lehet, vagyis a belső szerkezetében porózus jellegű.

Az új mérésekből az aprócska holdak kialakulására is következtetni lehetett. A két kicsiny, 9 és 7 kilométeres égitestet Kleopátra gyermekei után nevezték el: AlexHelios (Alexander Helios után) és CleoSelene (Cleopatra Selene után). A megfigyelésekből az derült ki, hogy a Kleopatra olyan sebességgel forog, hogy egy kicsiny becsapódás hatására is kiszakadhatnak a felszínéből egyes darabok. E kiszakadt darabok azután a kisbolygó körül összeállhattak a két holddá – vagyis a Kleopatra kisbolygó maga hozhatta világra a holdjait.

A pontos megfigyeléseket a VLT adaptív optikája tette lehetővé, ennek segítségével a földi légkör zavaró hatásai (amelyet mi a csillagok reszkető fényeként, ún. szcintillációjaként magunk is látunk) kiküszöbölhetőek. A hamarosan elkészülő még nagyobb óriásteleszkóp, az ELT ennél is fejlettebb adaptív optikával rendelkezik, ennek köszönhetően pedig minden korábbinál pontosabb képalkotásra lesz majd alkalmas.