Mennyibe kerülne elköltöztetni egy kistelepülésnyi sziget lakóit?

A Washington D.C-től 150 kilométerre délkeletre lévő Tangier-sziget egy 436 fős halászközösségnek ad otthont, a sziget 1778-as első lakóinak leszármazottai élnek ezen a kis mocsaras, lapos szárazulaton. Annak idején földművelési szándékkal lakták be a szigetet, ahol akkor még erdők álltak a kissé magasabban fekvő helyeken, amelyekből a 18. században még hét volt. Mára csupán három, hátságnak hívott magaslat maradt, a sziget többi részén a víz és az ökológiailag egyébként igen értékes sós tengeri mocsár vette át a terepet. Ma már nincs mezőgazdálkodásra alkalmas terület, és a fák is kipusztultak a benyomuló sós víz miatt. A sziget legmagasabb pontja másfél méterrel emelkedik a legmagasabb dagály átlagos szintje fölé.

Egy 2015-ös tanulmányban egy kutatócsoport légi felvételek és felmérések eredményei alapján arra jutott, hogy 1850-től kezdődően 67 százalékkal csökkent a sziget területe a part eróziója és a tengerszint relatív emelkedése miatt. Az akkori kutatás friss folytatásaként a Frontiers in Climate szakfolyóiratban november 8-án közzé tett tanulmány szerint 1967 óta a sziget területének 62 százalékát elveszítette, és a számítások szerint a következő 15-30 évben megszűnik a sziget lakhatósága, emberek százai vesztik el otthonukat és megélhetésüket. A szigetek persze sose voltak örök életűek, az erózió, a hullámverés, a viharok előbb-utóbb elkoptatják őket, azonban ezek a folyamatok egyrészt felgyorsultak, másrészt ma emberi közösségek otthonai azok a szigetek, amelyekért pár millió éve még senki se ejtett volna egyetlen könnyet sem.

A szigetlakók halászatból, szinte kizárólag a különleges csemegének számító kék tarisznyarák (Callinectes sapidus) és osztriga halászatából éltek. Tangier a Chesapeake-öböl egyik utolsó lakott szigete, az 1900-as évek elején még 1100 lakosú városka 2020-ban 436 főt számlált már csupán, a népesség csökkenése párhuzamosan zajlott a sziget elmocsarasodásával. A friss számítások szerint a sziget három kis kiemelkedése egymás után fogja elveszíteni a lakhatóságát: West Ridge 2033-ban, Main Ridge 2035-ben, végül Canton Ridge 2051-ben, a még tengerszint felett lévő területek mocsárrá válnak, és 2053-ra biztosan elnéptelenedik a sziget. A mocsarak helyét később teljesen átveszi majd a tenger.

A sziget nemcsak a partja mentén zsugorodik, hanem a talajból is egyre inkább tör fel a víz, s a legkisebb viharok is elárasztják az utcákat, udvarokat tengervízzel. Mindezen könnyen látható és kézzel fogható jelek ellenére a szigetlakók egyszerűen nem hisznek a klímaváltozásban és a tengerszint-emelkedésben, hasonlóan az általuk kedvelt volt elnökhöz, Trumphoz.

A Chesapeake-öbölben egy innen kissé északabbra fekvő, egykor 360 fős lakosságú hely, a Holland-sziget mára teljesen elnéptelenedett, és csupán apálykor látszik ki a tengerből, a legutolsó lakóház 2010-ben omlott a tengerbe. Tangier szigetén egyelőre még „csak” egy temető veszett oda egyik korábbi magaslaton, amelyet már meghódított a tenger.

A kutatócsoport által elvégzett számítások szerint a sziget helyreállítása és védelme 250-350 millió dolláros költséggel járna, ha osztrigatermelő zátonyokra is szükség lenne, a zátony hektáronként további 100-300 ezer dollárral járna. Ez a feladat egyébként nem megoldhatatlan, csak elképesztően drága. A hasonló sorsú Poplar-szigetet, amelyet 1920-ban elhagyott a lakossága, nem túl régen egy kikötői csatorna tisztítása-mélyítése során kikotort anyaggal töltöttek fel, mivel a szigetből természetvédelmi terület lesz, a teljes költség egymilliárd dollár körüli.

A Tangier-szigeten még tengődő városka teljes lakosságának elköltöztetése a szárazföldre 100-200 millió dollárt igényel, de vajon ki akarja majd kifizetni ezt? Az itt lakó szerény jövedelmű halászközösségnek biztosan nincs rá kerete. No és persze mi lesz azokkal az emberekkel, akik világszerte hasonló sorsra jutnak a tengerszint emelkedése miatt?