A Szahara fosszilis folyói

Afrika legutolsó nedves időszakában, amely kb. 11 ezer éve kezdődött, a jelentős csapadékot adó események száma négyszer több volt a mainál, ez pedig a Nílus áradásait is megnövelte. Ezek az áradások pedig arra kényszerítették az ekkor a Nílus közelében élő embereket, hogy mára már nem létező, fosszilis folyók partjaira vándoroljanak, Dél-Egyiptom és Észak-Szudán mai területein.

Nemrégiben egy svájci vezetésű kutatócsoport rekonstruálta hat ilyen egykori folyó helyzetét, egy 38 ezer négyzetkilométeres területen – számolt be az EOS földtudományi hírportál, a Quaternary Science Reviews szakfolyóiratban közölt tanulmányról. Elsőként műholdfelvételek alapján azonosították a folyókat azok forrásától végpontjáig, majd az így nyert térképet összevetették az egykor itt élt emberek ismert vándorlási útvonalaival.

E vizsgálatokra azért kerítettek sort, mert egyik ilyen fosszilis folyómederben egy kőbaltát találtak, és ez alapján úgy vélték a szakemberek, hogy a folyók kiváló adatokkal szolgálhatnak majd a pleisztocén közepén, mintegy 800 ezer éve volt nedvesebb periódusokról, s az ezek során errefelé vándorolt emberelődökről. A kérdéskör azért is izgalmas, mert a Nílus az egyik olyan útvonal lehetett, amelyen az Afrikát elhagyó emberek vándoroltak.

A kutatók aztán a helyszíni vizsgálatokon az egykori folyók medreiben a hordalékkavicsok méreteit tárták fel – a nagyobb kavicsok nagyobb sodrású vízhez köthetőek, mivel ezeket csak jelentős mennyiségű, nagy erejű víztömeg képes mozgatni. Emellett felmérték, mekkora volt az egyes fosszilis folyók vízgyűjtő területe, majd az efféle adatok alapján tudták azután rekonstruálni a térség egykori csapadékviszonyait. A folyók korát kétféle módon is megálllapították: egyrészt a hordalék közt talált szénszemcsék radiokarbonos kormeghatározásával, másrészt pedig a kvarckristályok optikailag stimulált lumineszcencia vizsgálatával, ez utóbbi vizsgálat azt árulja el, mikor kapott napfényt utoljára az adott kvarcszemcse.

Az egykori folyók kora azonos volt azokkal az afrikai nedves időszakokkal, amelyek rendszeresen beköszöntenek a kontinens északi felében, az ezekben az időszakokban hulló csapadék 3-4-szerese volt a száraz időszakokénak. Valószínű, hogy ez a többlet csapadék kényszerítette rá az embereket, hogy mintegy 3000 éves időszakra eltávolodjanak a Nílustól, a kutatók szerint a Nílus nemcsak folyosóként szolgált az emberek számára, hanem a völgyének népessége lehetett az, amely a „Zöld Szahara” időszakaiban kiterjesztette életterét a tágabb területekre is.

Ezek a csapadékviszonyok hasonlóak voltak ahhoz, amelyek a Mediterráneum térségében ma pusztító villámárvizeket tudnak okozni, e hirtelen lezúduló, jelentős mennyiségű esők a semmiből érkező hatalmas árakká változtatják a békés folyómedreket. Ennek köszönhetően a Nílus sem lehetett ebben az időszakban egy barátságos folyó, a rajta rendszeresen, de kiszámíthatatlan időkben levonuló hatalmas áradásokkal. Mindeközben a közelben zöldellő Szahara sokkal kevésbé veszélyes hely volt.

Bár a jövőben a klímaváltozás miatt növekedni fog a Nílus medencéjében is a hirtelen nagy csapadékkal járó események mennyisége, ám ez még nem fogja lakhatóvá változtatni a Szaharát, mivel egyéb tekintetben teljesen más az éghajlati helyzet az egykori afrikai nedves periódusokhoz mérten. Ez azt jelenti, hogy míg a kedvezőtlen hatások bekövetkezhetnek, a kedvezőek viszont elmaradnak majd a jövőben.