A Nagy-korallzátony múltja

Cook kapitány még a hajósokra leselkedő halálos veszélyt látta a sekély vízben megbúvó korallszirtekben, ma mindannyiunkat rajongással és aggodalommal eltöltő világörökségi helyszín. Az ausztrál Queenslandtől északkeletre fekvő tengeri területen találjuk a bolygónk legnagyobb zátonyrendszerét és az egyik leggazdagabb összetételű ökoszisztémáját. A Nagy-korallzátony a Korall-tenger 346 000 négyzetkilométeres régióját foglalja el, s több mint 900 egyedi sziget, s 2500 egyedi korallzátony alkotja.

A közelmúltban számos veszéllyel kellett szembenéznie a Nagy-korallzátonynyak, mint például a tenger savasodása, a vízfelszín hőmérsékletének emelkedése, s az emiatt kialakuló korallfehéredés. 1998 óta összesen hat korallfehéredési hullám söpört végig itt, s ezekből négy 2016-ot követően (már a 2022-est is beleszámítva). Bár április óta már csökkent a vízhőmérséklet, kissé még mindig magasabb a normálisnál, a Nagy-korallzátony Tengeri Park szakemberei már a fehéredés mértékének, a gyógyulás lehetőségének felmérésén dolgoznak.

A globális tengerszint-emelkedés is változást hoz a zátonyrendszer életébe, amint azt a kutatások szerint a múltban is tette, a Nagy-korallzátony hanyatló, vándorló és újra megerősödő korszakokat élt már át. Az Earth Observatory felvétele 2020. augusztus 9-én készült, a Landsat–8 műholdról.

Azok az ősi zátonymaradványok, amelyekre a mai zátonyok ráépültek, sok százezer évesek, ám a még most is élő zátony nem több tízezer évesnél. Egy 2018-as kutatásban az elmúlt 30 ezer évet vizsgálták, az ezen időszak alatt lezajlott klíma- és tengerszint-változások nyomait mérték fel a Nagy-korallzátony területén. Az üledékfuratokból számos változásra derült fény, például arra, ahogy a zátony élővilága a tengerszint emelkedését és süllyedését követve vándorolt. Ennek oka, hogy a korallpolipoknak a megfelelő, fénnyel átjárt, sekély tengerre van szükségük, s ha ez változik, zátonyépítő tevékenységük függőleges és oldalirányú vándorlást is lehetővé tesz.

A tengerszint lassú emelkedésekor például a korallok függőleges irányban ezer év alatt 20 métert haladtak, oldalirányban viszont relatíve gyorsak voltak, évente 1,5 méter távolságot tettek meg. Ha túl gyors volt a vízszint emelkedése, akkor a korallok nem tudták követni, és elpusztultak, és szintúgy pusztulással járt a hirtelen tengerszint-csökkenés is, amikor szárazra kerültek a korallok. A korall különösen érzékeny volt arra, ha a vízben sok hordalék- vagy üledékszemcse lebegett, ezek ugyanis leárnyékolták a zátonyt, s így a fotoszintetizáló algák, amelyekkel együtt élnek a korallok, nem jutottak elég fényhez.