Űrbuborék az élhetőbb klímáért?

Bár számtalan különféle klímamérnöki megoldás ötlete felmerült már, ezek elsöprő többségben a saját légkörünkre hatnának, ez pedig nem biztos, hogy a legjobb ötlet, egy sok szempontból ismeretlen, és kaotikusan viselkedő rendszer esetében. Jóval kevésbé kockázatos valami olyan módszert kiagyalni, amivel a légköri folyamatokba avatkozás nélkül befolyásolhatnánk a felszínt elérő sugárzás mennyiségét. A Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) kutatóinak is egy ilyen rendszer jutott eszébe, amelyhez egy különleges szerkezetet is terveznek: ultrakönnyű anyagú buborékokból álló „napernyőt”. Az ilyen rásegítésre még akkor is szükség lehet, ha most azonnal befejezzük az összes üvegházgáz kibocsátását, mivel a már a légkörben lévők még jó ideig nem ürülnek ki onnan, illetve a zajló melegedés miatt a metán mennyisége még nő is a természetes forrásokból, emberi kibocsátás nélkül is.

Hasonló jellegű, világűrben elhelyezhető, a Nap erejét némiképp csökkentő szerkezetről már többen végeztek számításokat, ami most újdonság, az az árnyékoló anyaga, felépítése. A szerkezet, amelyet a Föld és a Nap közötti L1-es nyugalmi ponton helyeznének el a világűrben, buborékokból állna, amelyeket ott, a helyszínen gyártanának és állítanának össze, ultravékony és ultrakönnyű anyagból. A buborékokat illető laborkísérletek szerint a mélyűri körülményeket elviselő anyag felfújható, használható is lenne. A tervezett szerkezet négyzetméterenként kevesebb mint 1,5 gramm tömegű lenne – ehhez már hozzászámolták azt, hogy a buborékok falának a napsugárzás hullámhosszához mérhető tartományúnak kell lennie (vékonyabbat nyilván egyszerűbb lenne készíteni).

A kész buborékokból álló, tutajszerűen egybeszerkesztett napernyő kb. akkor lehetne, mint Brazília területe. Ahhoz, hogy a mostani melegedést megállítsuk, a napfény 1,8 százalékát kellene kiszűrni, és ez a technológia elméletben képes volna erre. A buborékos megoldás másik előnye, hogy könnyedén le lehetne őket ereszteni, s elvinni a helyszínről.

Persze az előzetes elképzeléseket még részleteiben is ki kell dolgozni, például az odajuttatást, a helyszínen stabilan tartást – ellensúlyozni kell nem csupán a gravitációs hatásokat, hanem az olyan, ekkora objektum esetében nem elhanyagolható hatást is, mint a Nap sugárnyomása, magát a folyamatos részecskeáramlást és persze a mikrometeoroidokat is. A megvalósíthatóságig rengeteg munka volna még hátra, akkor is, ha ma nekiállnának a gyakorlati feladatoknak.

Mindezek persze elméletben megoldhatók, ám akkor még mindig itt a következő, nagyon is fontos kérdés: vajon a Föld egésze képes volna egyetértéssel, támogatással állni egy ilyen, csak globális erővel megvalósítható projekt mögé? Egyetlen pozitív példánk a globális összefogásra mind a mai napig az ózonromboló gázokkal kapcsolatos montréali egyezmény sikere, de se előtte, se azóta nem jött még össze hasonló jellegű globális egyezség.

Az bizonyos, hogy nem fogjuk megúszni azt, hogy valamiféle mérnöki módszerrel ne kelljen javítani a túlélési esélyeinket, és akkor van igazán jó esélyünk, ha minél többféle módszer lehetőségeit alaposan megvizsgáljuk, végigmodellezzük, csak így fogunk tudni jól választani közülük, amikor eljön az idő.