A csimpánzsuttogó

2023.02.27.Balogh Boglárka

National Geographic Magyarország

A széles mosolyáról ismerem meg Stany Nyandwit, a burundi népirtás túlélőjét, a csimpánzsuttogót, aki ragyogó arccal lép az asztalomhoz a dr. Jane Goodall által alapított dél-afrikai Chimp Eden teraszán.

A világ csimpánzpopulációja a természetes élőhelyük elvesztése, valamint vadászatuk miatt évről évre csökken, számuk ma – a legoptimistább feltételezések szerint – mindössze háromszázezerre tehető.

Stany Nyandwi célja már fiatalon az lett, hogy a Jane Goodall Intézet (JGI) által megmentett egyedeket legjobb tudása szerint gondozza Afrikában.

Nem mindennapi életútja során elsajátította a csimpánzok bonyolult nyelvét, a pant hoot-ot, dr. Jane Goodall ezért csak csimpánzsuttogóként hivatkozik rá. Egy éve megjelent könyvében, és a róla készült díjnyertes dokumentumfilmben (Pant Hoot) kendőzetlenül beszél a családját ért tragédiáról, és a nehézségekről, amin ő maga is keresztülment.

Pant Hoot from Richard Reens on Vimeo.

A csimpánzokkal való munka adott új értelmet az életének, és az emberszabásúak gondozójaként nemcsak alkoholfüggőségét küzdötte le, de megmenekült a bebörtönzéstől és a biztos haláltól is.
Stany 1995-ben hagyta el a háború sújtotta országot, Burundit, hogy húsz, az ottani JGI által gondozott csimpánzt ausztrál mentorával, Debby Coxszal Kenyába menekítsen. Életében akkor ült először repülőn, halálfélelme volt a magasban.
Feleségét, két kicsi gyermekét és szüleit hagyta hátra, akkor álmában sem gondolta, hogy négy hosszú évig nem mehet majd vissza hazájába, mert hutu fiatalként megölték volna a vérengzésekben. Stany folytatta gondozói munkáját Kenyában, de az ő és társai nevéhez fűződik az ugandai Ngamba-sziget csimpánzrezervátumának megalapítása is.

Számos globális természetvédelmi díjjal ismerték el munkásságát, ma, több mint három évtizeddel később, a Jane Goodall Intézet dél-afrikai centrumában, a Chimp Edenben dolgozik.
„Burundi hegyei között, 1968. március 21-én születtem egy nagyon kicsi faluban” – kezdi Stany a mesélést, a Chimp Eden lakói mellettünk reggeliznek épp.
„Szegény család voltunk, csak úgy, mint a legtöbben, mi is nádfedeles sárkunyhóban éltünk, áram nélkül. A szüleimnek tíz gyermeke született, nyolc élte túl a csecsemőkort. A nevem, Nyandwi, hetet jelent, a hetedik gyermeke voltam édesanyámnak. Tízévesen egy missziós iskolába jártam, ahol megtanultam írni és olvasni kirundi nyelven, de az időmet legszívesebben a szabadban töltöttem. A testvéreimmel az udvaron szaladgálunk, a háziállatként tartott tengerimalacokkal játszottunk.
Később aztán az egyik falubeli barátom munkát kapott a fővárosban, Bujumburában. Emlékszem, amikor hazajött, új ruhája, órája és még cipője is volt. Nekem sosem volt cipőm. A falu a csodájára járt, mindannyian irigyeltük, ezért úgy döntöttem, 15 évesen elmegyek otthonról, hogy a fővárosban én is házifiúnak álljak.
Az illúzióim a munkát illetően hamar szertefoszlottak, évekig dolgoztam nagyon nehéz, rabszolga-szerű körülmények között, néha még fizetést sem kaptam a tuszi gazdáimtól. A törzsi ellentét már régóta érezhető volt, állandó fenyegetettség volt a levegőben. A hutu többségű, többnyire földműves lakosságot egy maroknyi tuszi uralta, ők voltak a milícia és a kormány tagjai, bármit megtehettek velünk, lenézett falusiakkal.
Az életem 19 évesen változott meg, amikor egy másik barátom az új Jane Goodall Intézetben kezdett el dolgozni, és megígérte, hogy nekem is munkát fog szerezni. Így lettem kertész a csimpánzok mellett.”

Stany már házifiúként is látta Bujumburában, ahogy a gazdag, fehér turisták, és a helyi családok, csimpánzokat vásároltak ajándékként. Burundiban alig volt jogszabály a vadtartásra, amik voltak, azokat se tartották be. Ahogy mondja, borzasztóan érezte magát az állatok miatt, sokszor azon töprengett, vajon mi lesz velük, ha véget ér a vakáció.

A JGI csimpánzmenhelyen a főnökei, az amerikai Dean Anderson és ausztrál felesége, Susan, felfigyeltek arra, hogy Stanyt mennyire érdeklik az ott lakók.
„Lenyűgöztek a csimpánzok, a munkaszüneteim alatt mindig azt figyeltem, mit esznek, hogyan kommunikálnak egymással, hogyan játszanak vagy épp kurkásszák egymást. Az egyik csimpánz, Max láthatóan megkedvelt. Ahogy meglátott, odajött a ketrechez, kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen, ám én nem nyúlhattam hozzá, munkaadóim megtiltották.
Susan és a férje látták ezt a különleges kapcsolódást, és végül úgy döntöttek, hogy biztonságosan és ellenőrzött módon személyesen is megismerhetem Maxet.
Susan instrukcióit követve leültem a ketrechez egyik karomat egyenesen kinyújtva magam elé, és dobogó szívvel vártam, mi fog következni. Max ugyanazt tette, amit én, majd megérintette az ujjam hegyét, aztán gyorsan elhúzta a kezét, és az orra elé emelte, hogy megszagolja. Ez annak a jele volt, hogy ő is ugyanolyan izgatott, mint én, hogy elismer és elfogad. Így kezdődött a hosszú barátságunk.”

Andersonék felajánlották, hogy betanítják Stanyt a csimpánzok gondozására, ezzel indult el a csimpánzsuttogó karrierje. Később amikor elhagyták Afrikát, az ausztrál Debby Cox vette át a vezetői pozíciót, akivel Stany megannyi projektet vitt véghez az évek folyamán.

„Néhány évvel azután, hogy csatlakoztam a burundi Jane Goodall Intézethez, mentőakciókra indultam. Egy csimpánzcsecsemőt kerestünk, amelyet illegálisan tartottak a közösség tagjai. Körbesétáltam az udvaron, és apró, lerágott gyümölcsdarabokat vettem észre, amik arra utaltak, hogy egy csimpánz van a közelben. Ám hiába kerestünk, nem találtunk semmit, azt hittük, hogy elköltöztették. Mielőtt hazaindultunk volna, úgy döntöttem, hogy ismét bemegyek a házba. Megálltam a szoba közepén, és halkan, lágyan, ahogy a csimpánzok egymást hívják, szólongatni kezdtem a kicsit. Azonnal válaszolt, az ágy alatt volt egy dobozba rejtve. Ekkor jöttem rá, hogy talán van egy velem született tehetségem: kommunikálni tudok a csimpánzokkal, és ezt fel tudom használni a megmentésük érdekében.
1995-ben aztán a családomat hátrahagyva menekülnöm kellett. Több mint négy évig nem tudtam visszamenni vagy kapcsolatba lépni velük. Nem lehetett felhívni vagy elérni őket, és akkoriban nem engedtek be járatokat Burundiba. Nagyon nehéz időszak következett, a csimpánzok a családommá váltak. Azonosultam ezekkel az árva és kihasznált állatokkal, akik szörnyű kegyetlenséget és veszteséget szenvedtek el már fiatalon, ahogy én is.”

Kenya után Debby Ugandába utazott, hogy az ottani állatkert csimpánzainak életkörülményein javítson, az állatkerti gondozókat oktatta. Bár Stany követte őt az országba, nehéz, sötét, kilátástalan évek következtek, amin csak az alkohol segített. Stanyt végül istenhite és egy új projekt, a Ngamba-szigeten lévő csimpánzrezervátum felépítése mentette meg a teljes alkoholizmustól.

„Az ugandai rezervátumot a nulláról építettük fel, minden egyes téglát, szerszámot, munkaerőt a szárazföldről kellett behozni. A csimpánzokkal való kapcsolat kialakítása rengeteg időt és türelmet igényelt, hiszen mindegyikük más és más személyiség. A velük való kommunikációban segített a pant hoot elsajátítása, ugyanakkor a csimpánzok a testbeszédünket is olvassák.

DNS-ük 98,7 százaléka azonos az emberével, nekik is egyedi ujjlenyomatuk van, mint nekünk, és eltérő fizikai jellemzőkkel rendelkeznek, a hangjuk is különbözik. Osztoznak minden érzelmünkben, mint például a féltékenység, a düh, a szerelem, a türelmetlenség és a félelem. Sőt, a nőstények az alfahím mellett szeretőt is választanak maguknak, akikkel titokban, légyottokat szerveznek. Igénylik a fizikai kontaktust, gyakran megcsiklandozzák egymást, sőt nevetni is képesek, ölelgetik és puszilják a másikat.”

Stany az évek során megannyi technikákat fejlesztett ki a csimpánzokkal való kommunikációra, megfelelő tartásukra, gondozásukra. Bár megannyi egyed a szívéhez nőtt, Eddie-t az ugandai alfahímet ma is sokszor emlegeti ha a pant hootról mesél.

„A Ngamba-szigeten lévő csimpánzrezervátumban Eddie az egyik éjjel kiszökött a területről. A csimpánzokról, főleg a hímekről tudni kell, hogy veszélyesek, ha ránk támadnak, és az könnyen az életünkbe kerülhet. Amikor Eddie kiszökött, az összes gondozó menekülésre fogta a dolgot, én maradtam egyedül a hímmel. Egyetlen eszközöm a csimpánznyelv és a testbeszéd használata volt. Miközben a felbőszült Eddie nekem akart rontani, én szilárdan álltam a helyemen, próbáltam a hímet megnyugtatni, nincs veszély, semmi baj nem történt. A célom az volt, hogy a további rendbontásról elvonjam a figyelmét, és rávegyem, hogy menjen vissza a területére. Bár ezt a technikát sokszor használtam, minden attól függ, hogy melyik csimpánzról van szó. Nagyon gyorsan kell tudni olvasni a testbeszédüket, a hangulatukat, és változtatni a stratégián, ha muszáj. Eddie végül nem megtámadott, hanem egyszerűen az ölembe ugrott, és az ölelésben, azt érezve, hogy megértem a frusztrációját, megnyugodott.”

Ahogy Stany mondja, a csimpánzok egymással való integrálása nagyon nehéz és sok időt vesz igénybe. A Jane Goodall Intézetben eltöltött évtizedek alatt számos módon javította a mentett emberszabásúak életét, akik mára kiegyensúlyozott táplálkozással, tiszta ivóvízzel, biztonságos életkörülményekkel rendelkeznek, és évente egészségügyi vizsgálaton vesznek részt.

De az igazi siker az lenne, ha nem lenne több csimpánz, amelyet meg kell menteni, és menedékhelyekre vagy állatkertbe vinni. Stany, mint a legtöbb természetvédő, az oktatásban látja az egyetlen lehetséges megoldást.
„Egészen ez idáig a JGI Ember/Állat Konfliktus Kezelési programjának a vezetője voltam. Ez a program a még vadon élő állatok védelmét szolgálja. Elmegyünk a vidéki közösségekbe, és megtanítjuk nekik, hogyan éljenek harmóniában a csimpánzokkal, felhívjuk a figyelmet a természetvédelem fontosságára, valamint arra, hogy a közösségeknek milyen előnye származik abból, ha megőrzik az állatokat és a környezetet a jövő generációi számára. Mert csak összefogva akadályozhatjuk meg azt, hogy 10-20 éven belül kihaljanak a legközelebbi rokonaink természetes élőhelyükről.”

Stany búcsúzásképp megölel, ám mielőtt útnak engedne, rám villantja utánozhatatlan mosolyát.
„Akkor most jöjjön a pant hoot a te előadásodban” – és már mutatja is, hogyan formáljam az ajkamat. Whooo… hooo-hah . . . whooo. És a csimpánzok készségesen válaszolnak rá.

Az csimpánzok segítésére hazánkból is van lehetőség. Információ a magyarországi Jane Goodall Intézet honlapján található.

#burundi #csimpánzok #pant hoot