Amikor nem zúgott a Niagara

A Niagara folyó határfolyó, jobb partján az USA, a bal oldalon pedig Kanada, s maga a vízesés is két részre oszlik, persze fizikailag még többre. Sokkal fiatalabb képződmény, mint gondolnánk, csak az utolsó jégkorszak után, mintegy 10 ezer éve jött létre, amikor az olvadó jégtakaró vize a Nagy-tavakba ömlött, majd átvágta azt a különböző összetételű kőzetréteget, ami az Erie és az Ontario tavakat elválasztotta. Ekkor még a mai helyénél kb. 12 kilométerrel lejjebb volt a vízesés, ami folyamatosan hátrál, s kb. 15 ezer év múlva egy különösen puha kőzetréteghez ér, amelyet nagyon rövid idő alatt elkoptat majd, s ezzel meg is szűnik. A Niagara a világ egyik leggyorsabban hátráló vízesése!

A név az irokéz nyelvcsaládból ered, Onguiaahra volt, amelynek jelentése valószínűleg nyak, a két nagy tavat összekötő szűk folyóra utalva. Először 1641-ben találkozhatunk egy itt tevékenykedő misszionárius, Jérome Lalemant leírásában, mai írásmódja 1683-ban szerepel először, szintén francia szövegekben. Évszázados viták övezték a szó jelentését, ám a Niagara indián neve kizárólag a folyóra, és nem a vízesésre vonatkozott, így az elterjedtebb, közismertebb mennydörgő víz jelentés kevésbé valószínű. Sajnos az a törzs, melynek nyelvéből ered a szó, még a 17. században, az indiánok egymás közti harcai során kihalt, így soha nem lehetünk már biztosak a jelentésben.

A vízesés folyamatosan pusztítja környezetét, a víz hatalmas ereje darálja a kőzeteket. 1848-ban az Erie-tavon jégzajláskor kialakult gát zárta el a folyóvíz útját, s ekkor láthatták a szirtfalakat, amelyeken lezúg a vízesés. Több mint 120 évet kellett várni a következő alkalomra! 1969-ben azonban nem természetes folyamat miatt szűnt meg a víz utánpótlása, június 12-től november 24-ig.

A történet azonban még 1965-ben kezdődött, amikor egy helyi újság vezércikke a vízesés halálát jövendölte meg: a vízesés alatti folyószakaszon a korábbi sziklaomlások (1931-ben és 1954-ben két jelentős ilyen esemény is volt) hatalmas mennyiségű törmeléke megfelezte a vízesés magasságát, s úgy tűnt, ez hamarosan véget vet a csodálatos látványosságnak. A cikk nyomán a régió kongresszusi képviselője és más helyi politikusok kezdeményezték – közösségi nyomás mellett – a vízesés állapotának tudományos felmérését. A felmérés célja az volt, hogy kiderítsék, miként lehetne lelassítani azt az eróziót, ami kétségkívül tönkre fogja tenni a látványosságot.

A kanadaiakkal közös bizottság jött létre, amely megszervezte a munkálatokat, amelyek összköltsége 1,5 millió dollár volt (ez mai értéken kb. 12 millió dollár lenne). A vízesés amerikai oldalára mindössze a folyó vizének 10 százaléka jutott a Goat-sziget menti folyóágból, így viszonylag „könnyű” feladat volt. Először egy kb. 180 méter hosszú jászolgátat kellett építeni a folyón, ezt még egy külsős cég végezte el, összesen mintegy 28 000 tonna kőzetet és földet hordtak a folyóba, hogy elzárják a víz útját. Erre 1969. június 12-én került sor, ezután azonnal nekiláttak egy védőkerítést is felhúzni a sziklaperemre. A sziklaomlások törmeléke közt több emberi és állati maradványt is találtak, köztük egy nőét, akinek jegygyűrűjébe a „sose felejts el” felirat volt vésve. A további felmérési munkálatokat az Egyesült Államok Műszaki Hadtestje kapta.

A jászolgát olyan ideiglenes gát, amely olyan, mintha falat emelnének a vízben. A jászolgát által elkerített területet szárazra lehet szivattyúzni, s így ott különböző munkákat végezhetnek el, akár állandó gát épülhet, akár zsilip. Az árvízi védekezésben is használatos. Ha nincs további feladata, egyszerűen elbontható.

A kiszárított vízesés rengeteg látogatót vonzott, csupán az első hétvégén százezren jöttek el megnézni a víz nélküli vízesést (a kanadai oldalon lévő patkó alakú vízesés kapta meg a plusz vizet a munkálatok idejére). A látogatói igények kielégítésére még egy ideiglenes sétautat is kiépítettek a folyó száraz medrébe, ameddig biztonságosan eljuthatott bárki.

Precízen felmérték a teljes vízesést, 48 kőzetfuratot emeltek ki a mélyebben fekvő kőzetek vizsgálata céljából, rétegtani, statikai mérések történtek és számtalan érzékelőt telepítettek, amelyek a későbbiek során például a víz nyomását, vagy épp a kőzettömbök elmozdulását mérték. A mérések, mintavételek közel fél éven át zajlottak, majd november 24-én elkezdték az ideiglenes gát fokozatos elbontását is, s másnap már újból az eredeti mennyiségben zubogott a víz a Niagara amerikai oldalán.

A vizsgálatok eredményeként végül a sziklaomlások törmelékét nem távolították el. Szerencsére nem igazolódtak be az eróziós félelmek sem: a kemény dolomitos fedőkőzet alatti puha palát nem érte el a víz, nem mosta alá a dolomitot, vagyis egyelőre a jelen állapotában stabilnak tűnik a helyzet.

A vízesés kanadai oldala évi 10 centit, az amerikai oldala évi 1 centit hátrál, köszönhetően azoknak a víz alatti csővezetékeknek, amelyek a vízesésekbe jutó víz felét külön úton vízerőmű turbináira vezetik. Ennek hatására 85 százalékkal csökkent az erózió.