Több lehetett a nagyobb méretű becsapódás?

Egy új módszerrel végzett kutatásban arra jutottak, hogy gyakoribbak lehetnek a bolygónkat elérő nagy aszteroida-becsapódások, azonban az eredményeket még több módon is bizonyítani kellene.

A 2023-as Hold- és bolygótudományi konferencián mutatta be új elméletét James Garvin és kutatócsoportja, a kutatási eredményeik szerint a Földet az elmúlt egymillió évben ért becsapódások nagyobbak voltak, mint eddig véltük. Ez azt is jelenti, hogy eleve több nagy méretű égitest éri el bolygónk felszínét, így nagyobb az esélye egy végzetes becsapódásnak.
A kutatásban új magasságmérési adatokat használtak fel ahhoz, hogy felmérjék az egyes becsapódási kráterek méretét. Mivel bolygónkon az erózió és a biológiai folyamatok gyorsan átalakítják a felszínt, ezért a legtöbb esetben igen nehéz meghatározni, hol is húzódik egy-egy kráter határvonala. Ehhez vették igénybe a kutatók az új magasságmérési adatokat, amelyek néhány függőleges pontossággal képesek megállapítani a felszín domborzatát. A lézeres magasságmérők „belátnak” akár az esőerdők talajáig is, így ilyen módon készült felmérések adataival, és sztereó fotókkal dolgoztak a kutatók, végeredményül 4 méteres pontosságú adatokat kaptak.
Három olyan kráter esetében, amely az elmúlt 1 millió évben keletkezett, a már ismert kráteren kívül egy-egy nagyobb gyűrűt fedeztek fel. Ezek a plusz gyűrűk gyakorlatilag azt jelentik, hogy az eddig egyszerű kráternek vélt alakzatok összetett kráterek, ilyeneket pedig csak a nagyobb méretű becsapódó égitestek tudnak létrehozni.
A három közül a legnagyobb a mintegy 800 ezer éves nicaraguai Pantasma-kráter, amely, ha egyszerű kráterként tekintünk rá (ezt látjuk a térképen), akkor kb. 14 kilométer átmérőjű, ám Garvinék módszere alapján 35 kilométeres lehet. Egy ekkora becsapódás már 660-727 megatonna TNT energiájának megfelelő robbanással jár, vagyis a Cár-bombánál is több mint tízszer nagyobb erejű volt a becsapódás. A másik két, ezen időszakból azonosított nagy becsapódást is hasonló nagyságrendűnek találta a kutatócsoport. Egy ekkora becsapódás bizonyosan globális hatással jár (ha nem is hosszú távon), és helyi katasztrófával is, természetesen. A régi módszerrel, vagyis a holdi kráterek száma alapján becsült adatok szerint kb. 600-700 ezer évente érkezhet egy-egy 1 kilométeres átmérőjű égitest, azonban az új módszer szerint csak az elmúlt 1 millió év során 3 ilyen volt. Ráadásul, ha a szárazföldeket 3 ilyen nagy becsapódás érte az utolsó évmillió során, akkor a tengereket is beleszámítva összesen tucatnyi is lehetett, ez pedig igen nagy szám!
Elég ijesztő eredmények ezek, és egyelőre tényleg csak elméletről van szó, amelyet terepi munkával és tárgyi kutatással is bizonyítani kell, ezt maguk a kutatók is hangsúlyozták. Emellett több olyan, ma elfogadott elméletnek is ellentmond, amiben a különböző nagyságú becsapódások gyakoriságát számolták ki, így sok szakember kételkedik benne.
Egyelőre a magassági adatokból is csak „erős jóindulattal” lehet kimazsolázni a krátereket megnövelőket, amíg egyéb (geológiai, geofizikai, kőzettani) mérésekkel nem bizonyítják az elméletet, nem érdemes túlzottan megijedni. Ahhoz, hogy a világ becsapódásokkal foglalkozó kutatói elfogadják ezt az új elméletet, még elképesztően sok bizonyításra lesz szükség, így egyelőre csak egy érdekes elképzelés arra vonatkozóan, hogy miként „láthatunk át” bolygónk eróziós és geológiai folyamatainak múlt-eltüntető tevékenységén.
Azonban, ha mégis van igazság az elméletben, és ezt sikerül bizonyítani további (terepi) mérésekkel, akkor alaposan átalakíthatja a becsapódásokról vallott nézeteinket.